Gyötrelmes gyönyörű szabadkombinációs selejtező - sok képpel

Az első szinkronúszó élményem a Margitszigeten rendezett 2006-os úszó EB-hez kötődik. Már akkor is volt gépem, de még csak filmes. Illetve kipróbálásra volt nálam egy kedves kolléganőm digitálisa, amihez nemigen értettem. Messze is voltunk a medencétől, még lassú is volt az általam birtokolt technika, de sikerült addigi életem legjobb képét megcsinálni egy kiemelésnél. A Nemzeti Sportban megjelent ugyanez szemből. A bírók felől. A sportfotós ott ült. Akkor szerettem bele a szinkronúszásba.

Tudtam, hogy most is szeretnék fotózni, mert apukám szuper gépe van nálam kölcsönbe. Jó helyet próbáltam választani magamnak az on-line jegyvásárlásnál, de sajnos honfitársaim mentalitását kihagytam a számításból. De ne vágjunk a dolgok elébe!

Időben, egy órával a kezdés előtt érkeztem. Kint a hőségriadóra tekintettel zacskós hűtött vizet osztogattak a polgári védelem emberei – tekintettel arra, hogy palackos vizet bevinni tilos volt, a hőmérő azonban bőven harminc felett járt. Én is elfogadtam egy zacskóval. Már a nyakam hűtésének lehetőségéért is hálás voltam annak, aki ezt kitalálta. Kár, hogy a rendezvény végén sokan nemtörődömségük jeleként hagyták maguk után az üres zacskókat. 

Udvarias csomagvizsgálat, beléptető kapu, jegyellenőrzést követően tiszta illemhely és pazar kilátás a Vajdahunyad várára. 

Elcsábultam és a D szektoron mentem fel először, hogy az utolsó próbákat meglessem a gyakorló medencében. Egyszerre 5-6 csapat is próbált még javítani az előadásán. Izgalmas volt látni a sok csoportot egyszerre, még gyakorló dresszben, fürdősapkával, zene nélkül, ütemes bekiabálásra mozogni. Olyan kukucskáló élmény. 

  

Gyorsan elrepült a felesleges negyven perc. Még időben a helyemre mentem, át az A szektorba. A lelátókon bőven volt hely, ami meglepett, mert úgy emlékeztem, hogy két napja már nem volt jegy a szabadkombinációs szinkronúszás selejtezőjére. De nem emlékeztem rosszul!

Elkezdődött a próbaúszás. A magyar ifjúsági csapat kapott lehetőséget, hogy a medence és a bíróknál lévő technika végső tesztelését elvégezze. Előadták a kűrt, amit pontoztak is a bírók, csak versenyen kívül. 

Tehát elkezdődött az úszás és vele együtt a népvándorlás, a szektorok feltöltődése, valamint az én gyötrelmeim. Mivel a mi szektorunknál nem volt önkéntes jegyvizsgáló, így a nézők ténferegtek, nem tudván, hogy ha a B szektoros bejárton jönnek fel, attól még jobbra A, balra B szektor fogadja őket. A B eleje, az A vége. Így persze volt, aki rossz helyen ült. Jegyegyeztetések, egyezkedés, kivonulás, bevonulás. Mindez nem csupán a tesztkűr, de még az első néhány csapat versenyszáma alatt is. Úgy fél órán át biztos. Utána már csak azok jöttek és mentek, akik megéheztek, megszomjaztak, vagy egyszerűen késtek, vagy megunták. De azok sem zavartatták magukat, hogy a kb. négy és fél perces kűr végét megvárják, ami után kb. 2 percük lett volna más zavarása nélkül érkezni, vagy távozni. Na, azt már nem! Tettre kész nemzet a magyar. Ha eszükbe jutott, hát azonnal végre is hajtották. Hogy történetesen ez másokat zavart, hát az már a mások baja. Persze volt akinek elnéztük, mert elnéztük... és még csak nem is kűr közben jött.

Azért az udvariatlanságnak egyéb formái is akadtak. Egy anyuka jött a kislányával, és leültek a lépcsőn, mert a gyerek nem látott a székéről és – mint később kiderült - nagy rajongó volt. Este sorra kérte az autogramokat a VIP kijáratnál. 

Ahogy leültek, pár perc múlva egy nagykalapos hölgy a macsó pasijával úgy gondolta, hogy nekik épp jó lesz a kislány elé lehuppanni. Hiszen onnan pompás a kilátás. Nekik. Szegény anyuka alig kapott levegőt felháborodásában. De csendben felálltak és pár sorral lejjebb ültek le ismét. Először azt gondoltam, biztos megkeresi majd a helyét a párocska a kűr végén és jófejségből nem a kűr alatt császkálnak. Mekkorát tévedtem. Lement a szám, a csapat vonult ki a vízből, de ők nem mozdultak. Udvariasan megszólítottam hát őket, hogy hová szól a jegyük, mert szívesen útbaigazítom. Ártatlanul mosolyogva a hölgy annyit válaszolt, hogy hát éppen oda. Tréfának jó volt, de komolyra kívántam fordítani a dolgot, mert a nagy kalap kitakarta a fél medencét, amitől ugye se látni, se fotózni nem tudtam. De hiába az újabb érdeklődés. Kérdésre csak kérdést kaptam: Ugyan bizony mit zavar az engem, ha ott ülnek. Majd akkor szóljak újra, ha a többi lépcsőn ülő is elmegy a helyére. Felnézve láttam, hogy reménytelen a helyzet. Nincs jegyvizsgáló, nincs, aki helyükre küldje őket. A szemközti szektorokban minden bejáratnál voltak zöld pólósok, nem is ült senki a lépcsőn. Puffogva elhallgattam és csak reméltem, hogy mindezek ellenére fogom élvezni az estét.

S lőn csoda… A sok ki-be mászkálás és a közjáték ellenére is pompásan szórakoztam és számtalan számomra kedves képet készítettem. A kínai (1) csapat lenyűgöző volt és profi. 

De nagyon tetszett a fehérorosz (10), a német (13), a mexikói (6), a japán (3), az ukrán (2), a spanyol (5) és az olasz (4) is. Meg még sokan, de annyira a hatása alá kerültem az egyes előadásoknak, hogy később nem tudtam felidézni, kiket is láttam. Szuper volt! Ennyi vízen járó és repülő embert egy helyen!

Kifelé jövet nem siettem. Néztem és láttam ...

... a szinkronúszókat fotózkodni a medence szélén, 

nézőket szelfizni a korlátnál, 

a gyakorlómedencében rendületlenül úszni a csapatokat és persze a kivilágított Vajdahunyad várát és a Hősök terét. 

A jégpálya épületénél az egyik ázsiai csapat tagjai épp akkor szálltak buszba fürdőköpenyesen, mikor odaértem és mosolyogva fogadták, hogy fotózom őket. 

A VIP bejáratnál a lányok autogramot osztogattak, 

fotózkodtak, 

vagy épp mobiloztak, 

míg buszukra vártak, ami a szállóba repíti őket. 

Közvetlenek, barátságosak és szemtelenül fiatalok voltak. Hát még a rajongóik. Akik talán tíz év múlva ugyanígy fogják az autogramot osztogatni. Így legyen! 

Enslaved – A modern rabszolgaság története

Három Magyarország lakosságnyi ember él rabszolgasorban napjainkban is, szerte a világon. Van, akit erőszakkal, van, akit hamis ígéretekkel és van, akit adósság fejében fogtak kötelező ingyenmunkára. És van, aki már ebbe született bele. A világon mindenütt tilos embereket rabszolgasorban tartani, mégis legalább 30.000.000 ember – gyerek, idős, nő és férfi – él így. Van, ahol 20 dollár adósság elég, hogy egy egész család hosszú generációkra rabszolgasorba kerüljön. Van, ahol egész falvak élnek így.

A Kogart Galériában hétfőtől április 30-ig látható kiállítás Lisa Kristine optikáján keresztül enged titkos bepillantást ezeknek az embereknek a mindennapjaiba. A hol fekete-fehér, hol színes portrék tragikus sorsokat mutatnak, de felvillantják a reményt is. Lisa ugyanis olyanokról is készített fotókat, akik már megmenekültek, kikerültek ebből a helyzetből. Mint annak a falunak a lakói, akik emberemlékezet óta éltek rabszolgasorban, de végül fellázadtak rabtartóik ellen, s bár kizsákmányolóik felégették házaikat, mégis elűzték őket. Azután civil aktivisták segítségével megszerezték a falu bányájának bányászati jogát. Ma is ugyanazt a nehéz fizikai munkát végzik a kőbányában, mint rabszolgaként, de már nem mások hasznára, hanem saját boldogulásuk érdekében.

Rabszolgák tartása hatalmas üzlet. Az ember eldobható, míg az általa megtermelt áru busás hasznot hoz. Ma a világon több milliárd dollárt termeltetnek rabszolgákkal. Lisa képei készültek kőfejtőben, téglagyárban, szövők és szexuális rabszolgák körében, aranybányában, halászok között, textilfestőkről, szénbányászról… Nepál, India, USA, Ghana… Ami ezeket az embereket összeköti, az a kegyetlen bánásmód, az egészségtelen munkakörülmények, betegségek, balesetek, erejüket meghaladó munka embertelen körülmények között. Mégis, a képekről méltóságot sugárzó arcok néznek vissza. Elcsigázott, fáradt, haragos vagy szomorú, de élő tekintetek. Legyen bár felnőtt férfi, idős asszony, vagy gyerek. Épp olyan emberek, mint te vagy én. Mégis jogfosztottak. 

Müller Péter keresi a választ Gondviselés című könyvében arra a kérdésre, amire most én is: honnan van a Gonosz. Ez a kegyetlenség? Hogy nem esik meg a szíve egy ártatlan gyermeken, hogy nálánál nehezebb terhet cipeltet vele, mint Nepálban a kőhordó, vagy Indiában a téglagyári munkás fiúkkal? Hogy nem könyörül a ráncos öregasszonyon és küldi még mindig utcára, hogy férfiakat vadásszon? Hogy van képe a nepáli fülkeétteremben szexuális perverzióknak kitenni nőket, lányokat, fiúkat a vendégek részéről annak érdekében, hogy azok többet egyenek, igyanak? S közben a kuncsaftra váró lány feje felett egy gyönyörű kertes ház képe a falon a „To get more of life, give more of yourself” (Hogy többet kapj az élettől, adj többet magadból) felirattal. Hogy képes gyerekeket koravénné, komor felnőtté tenni, mielőtt még felnőnének?

Nézem a képek címeit: Kőtörő, Teherhordó nők, Téglagyár, Bordélyházi munkás, Aranyzúzó, Sebek, Akna nyílás, Az arany ára, Kék kéz, Rakodó gyerek, Túlélő, Higany szennyezte vizek, Lány a tóparton, Fülke étterem… Az egyik címe, Valuta. Halat tart kezében egy fekete fiú. Egy másik a Téglaégető gyerekek. Itt két testvér öleli egymást guggolva. A fiú védelmezőn öleli húgát, aki arcát elrejtve bújik hozzá. Nincsenek még hat évesek sem. 

Kőhordó. Ezen egy testvérpár áll nekünk háttal, kéz a kézben. Két fiúcska. Fejükre erősített kötéllel tartanak hatalmas köveket a hátukhoz szorítva. Ezt cipelik sok száz méteren át a teherautóhoz. 

Téglahordók. Turbános férfi, arcán a téglagyár vörös pora. A téglaégetőben 50  C hőség, por és akár 18 darab egyenként 2-2 kg-os tégla a fejen. Ezzel séta a több száz méterre várakozó teherautóhoz. Napi 16-17 órán át. 

Családi portré egy másik kép címe, melyen három pár kéz látható. Mindegyik pár más színű, attól függően, hogy egész nap milyen színű mérgező textilfestő lében dolgozott könyékig. 

Aztán sok-sok portré kezükben gyertyát tartó emberekkel: van aki már szabad. Egész lénye sugározza. És van, aki még rabszolga. Ez a gyertya akar fényt vinni a világba arról a sötétségről, amiben tartják őt. Ez az utolsó reménye.

Nézek ki az ablakon. Egy óvoda szobáiba látni. Szabad, boldog gyerekek játszanak odabent, vagy épp uzsonnáznak. Meleg, biztonságos helyen vannak. Játszanak. Ahogyan minden gyereknek kellene ebben a korban. Visszafordulok. Egy koravén arc néz rám. Még gyereklány, sehol sem gömbölyödik. De az arca már egy megfáradt, érett és kiégett nőé. A szeme kifestve. Kitalálom, hogy mire kényszerítik.

Lisa célja, hogy ez ne lehessen így. Azért dolgozik, hogy ezekről a sorsokról hírt vigyen a világba és tettekre sarkallja az embereket. Képeinek és az ezekből készült könyveknek az eladási árából a rabszolgák felszabadítására juttat bizonyos százalékot. Honlapján fényképek is rendelhetők, ugyanezen céllal. 

Mackófesztivál az Állatkertben

Csütörtökön, február 2-án meglestük, vajon a Mackó meglátja-e az árnyékát. Nem kellett ehhez az erdőbe mennünk, hiszen a Fővárosi Állat- és Növénykertben február 2. és 5. között Mackófesztivált rendeznek. Sok izgalmas programmal várják a kicsiket és nagyokat. A 14 év alatti brummogó kismackók pedig ingyen mehetnek be megnézni a nagymedvéket.

Szóval ott tartottam, hogy meglestük a Medvét, vajon meglátja-e az árnyékát. 

Nem látta meg, mivel felhős és ködös idő volt. Viszont a medvét meglátta sok gyerek. Igaz, hogy kicsit párás volt az üveg az előző napi sok esőtől, de azért látszott, hogy mindkét maci a földön keresgéli az árnyékát, mindhiába. Ez azonban a népi időjóslás szerint jó hír a számunkra, mert azt jelenti, hogy vége a télnek. Persze nem tegnapról mára, mert amerre nézek ma is hó és latyak mindenfelé. De előbb-utóbb a napocska csak megeszi majd azt a sok jeget és havat.

No, ha már ott voltunk az Állatkertben, azért meglátogattunk még néhány más kedvencet is. S csodák csodája, többségük igen virgoncan viselkedett. A melegben folyton alvó szibériai tigrisek sétálgattak, nézelődtek, mosakodtak. 

A takin néha-néha elbődült. 

A szurikáták szokás szerint hancúroztak. Az elefántok játszottak a napi levegőzés során. A fókák élénken ugráltak a jutalom halfalatokért. 

A pingvinek korzóztak és egymást tisztogatták. 

A prérikutyák az ebédjükkel voltak elfoglalva, de azért fél szemmel ránk sandítottak, hogy kell-e menekülniük föld alatti üregeikbe. 

Egyedül a hangyász és gyermeke aludta az igazak álmát. Csupán egy nagy szőrgombolyag látszott belőlük. A gyűrűsfarkú makik viszont igen barátságosan viselkedtek, kíváncsian méregettek minket és egészen közel telepedtek le hozzánk.

A sok séta alatt alaposan megéheztünk. A Barlang étteremben Maci-menüvel várták az éhes vándorokat. Az erdeigomba-leves, a mézes csirkesült erdei burgonyával, no meg az erdeigyümölcs-lekváros palacsinta igazi ínycsiklandó falatok voltak kettőnk számára. Én ettem a levest, a másodikat, míg a gyerkőc a kiegészítésképpen vett sültkrupmlira csapott le és a palacsintát falta fel az utolsó falatig. A többire közölte, hogy neki nem ízlik. Sebaj, több maradt nekem.

Ebéd után a koalát is ébren találtuk, ami igencsak ritkaságszámba megy. Épp a napi mérlegeléshez vették le Nur-Nuru-Bint az ágasfáról, majd kapta meg a következő napra való eukaliptuszait. Ötfélét is, hogy választani tudjon a kis ínyenc. Közben megtudtuk, hogy a koala egyáltalán nem egy cuki kismackó. Hosszú karmaival és fogaival alaposan meg tudja sebesíteni a gondozót, ha az óvatlanul, vagy túl gyors mozdulatokkal megijeszti őt. Emellett roppant válogatós, hiszen az eukaliptuszon kívül mást nemigen fogyaszt. Ebben viszont nincs versenytársa, mert a növényben található mérget csupán az ő hosszú bélrendszere tudja semlegesíteni. A napi közel 20 óra alvásnak is ez a hosszú emésztés az oka. 

Sajnos egy rossz hírt is megtudtunk. Vobara, a másik koala, még tisztázatlan okok miatt bélcsavarodásban elpusztult. Róla már csak a gyászhírt olvashattuk, lakosztálya már üresen állt. S még azzal sem vigasztalódhattunk, hogy a koala-játszótéren egy kicsit elücsörgünk a faragott koala mellett, mint máskor. Jelenleg bokáig érő hólé fedte a homokozót.

Hogy azonban ne szomorúan, hanem örömhírrel fejezzük be a sétát, még felkerestük a január elején született kis zsiráfot, Sisi-t. Szerencsénk volt, mert épp kint találtuk a többiekkel. Élénken figyelte a verebek tevékenységét.

Egy kis felmelegedésre belátogattunk még a Varázshegybe, ahol sétálgató mackókat lehetett ölelgetni és fotózkodni velük. A dolgosabbja készíthetett magának mackós kitűzőt és könyvjelzőt, de lehetett gyurmázni, rajzolni is.

Sajnos hamar elröppent az idő. Hipp-hopp már négy óra volt és az állatkert bezárt. Ha a hétvégén nem is, de jövőre talán újra ellátogatunk a Mackófesztiválra.

Ország Lili – Árny a kövön – életmű kiállítás - Magyar Nemzeti Galéria 2016. december 17 – 2017. március 26.

Előre bocsátom, hogy nem vagyok sem művészettörténész, sem Ország Lili festészetének ismerője. Életemben először láttam képeket tőle, melyek többsége nem is tetszett, vagy ragadott meg különösebben. A kiállítás azonban mély hatást gyakorolt rám. Mindaz, amit megtudtam Ország Liliről úgy képei, mint levelezése, önvallomásai, vagy a képeihez és korszakaihoz készített művészettörténeti összefoglalók és életrajza révén. A kiállítás végére összeállt bennem egy szubjektív Ország Lili kép. Számomra katarzishoz vezető utazás volt. Erre invitálom most az olvasót. Sajnos csak szavakkal, mert fotózni tilos volt.

Néhány jó kép látható viszont az Index oldalán, illetve a cikk végén felsorolt honlapokon.

A kiállítás bejáratánál Ország Lili egész falat kitöltő fekete-fehér portré fotója fogad. Szép nő. Félhosszú, sötét hajjal keretezett fehér arc. Kleopátra módra kihúzott szemek. Távolba néző, szomorú tekintet. Magány. Távolság. Horoszkópja is ezt mutatja jobb kéz felől, ott a falon: 1926. augusztus 8-án délután 5 óra, Ungvár.

Érett, határozott nő, de végtelenül magányos. Erről vall a belépőt fogadó két első kép is. Kislányt ábrázolnak téglafal előtt. Saját vallomása szerint már gyermekkora is magányos volt: szülei helyett Frauline foglalkozott vele. Életrajzából megtudom, hogy 1944-ben a zsidó kitelepítések során anyjával és testvérével az ungvári téglagyárban lévő gyűjtőtelepre vitték. A deportálástól az apja által szerzett menlevél és később hamis papírok révén menekült csak meg. Az átéltek hatására a rettegés, a szorongás és a magány zárta börtönébe. Személyisége zárt, alkalmazkodásra képtelenné vált.

Erről nem pusztán a korai évek képei, de egy levél is tanúskodik. Bálint Endre írta 1956. július 12-én, hogy Lili írását megmutatta egy grafológusnak, amire a következő jellemzés érkezett:

„Sötét hajlamú nő, harminc körüli. Van benne valami félelem, amit nem lát maga sem tisztán, hogy mi vagy ki felé irányul. Fél a fizikai szenvedésektől, ami determinálja sex vonalon is. Hideg és ritkán tud oldódni. Valószínűleg művészettel foglalkozik, de van benne valami görcsösség, vonzódás a sötét színekhez, ha éppen festő az illető nő. Mintha összerakná valamiféle rejtett rend szerint a dolgokat, amit az emberek nem nagyon fognak megérteni, de ezzel nem törődik. Rendkívül ideges, de önfegyelemmel rendelkezik. Van gyakorlati érzéke is és számolni tudás az idejével. Amit, vagy akit szeret, ahhoz hű marad. Általában etikus lény, aki semmiképpen nem szolgáltatna ki senkit másoknak. Alapjában véve egyszerű ember, de egyszerűsége mögött belső megdolgozottság van. Vannak okkult erők benne, lehet, hogy rejtetten, de lehet, hogy tud róluk. Valami józan egocentrikusság jellemzi, ami nem sért másokat, de a maga életét nem hagyja megzavartatni. Gyerekes vonások jellemzik és zavart, ha emberek között van. Érzéseiben a halál, különös nyomatékkal van jelen, mintha izgatná ez a probléma. Lehet, hogy volt egy gyereke, aki meghalt, vagy fél attól, hogyha lenne; ez bekövetkezne. Valakit mindenesetre félt, aki közel van hozzá. Nem kimondottan intellektuel a szó hétköznapi jelentése szerint, de mégis értelmesen szelektál a számára fontos, vagy nem fontos dolgok között. Mégis inkább az intuíciója szerint cselekszik, akár az emberek megválogatását, vagy a neki tetsző dolgok fölött dönt. Elég jó emberismerő s így általában nem csalódik a barátaiban és barátnőiben. Olyan valaki, aki fejlődni akar abban, amit csinál. Az életet nem látja értelmetlenül átélt időnek, hanem célja van vele. Alapjában véve szerencsés embernek lehet nevezni, mert nincsenek döntő ki nem éltségek, ami annyi embert tesz elégedetlenné és szerencsétlenné. Valami furcsa hisztérikusság azért van, de nem engedi nagyon kibontakozni, mert le tudja mérni a hatását.”

Bálint Endre, Ország Lili jó barátja erre még hozzáfűzi a levélben: „Én azt hiszem Lilikém, hogy elég pontos grafológia ez, persze, amilyet egyáltalán valaki, aki könyvből tanulta, mint ez az ismerősöm, elsajátíthatott.”

A kiállítás képeit nézve és mellettük Ország Lili vallomásait olvasva igazat adtam magamban a grafológusnak és Bálint Endrének. A félelem, a magány, a sötét színek, de mindezen közben a töretlen útkeresés és megújulás, a belsőt tükröző képi világ és valami stabilitás is jelen vannak.

Barátja kevés volt, bár mint maga is elismerte, sokan szerették. Ő azonban keveseket fogadott bizalmába, akiket azonban megszeretett, azokban feltétel nélkül bízott. Egy fekete falú beugróban kiállított levelek tanulsága szerint ezen kevesek közé tartozott Róbert (Rosenberg) Miklós, aki először tanította őt rajzolni, s akivel később minden tervét megosztotta egész életen át tartó levelezésük során.

Bálint Endre volt fogadott mestere, akivel kölcsönösen hatást gyakoroltak egymásra.

Pilinszky Jánossal is nagyon közeli kapcsolatban állt világuk, világlátásuk hasonlósága miatt. Pilinszky nyitotta meg egyik kiállítását, cikket írt művészetéről, neki dedikálta az Élet és Irodalom 1972. október 28-i számában megjelent  „Így teltek napjaink” című művét, sőt több képének is ő adott címet. Temetésén a búcsúbeszédet is ő mondta el.

Rácz István, a XX. századi műgyűjtés egyik legjelentősebb képviselője volt Ország Lili első gyűjtője, Kolozsváry Ernő – a kiállítás kurátorának édesatyja, Győr első szabadon választott polgármestere – pedig legjobb barátja, legnagyobb gyűjtője volt.

A kiállítás Ország Lili művészetét korszakokra bontva tárja a látogatók elé. Fehérre festett falakon, tágas térben a képek. A kapcsolódó témák beugróinak fala ezzel szemben fekete vagy vörös.

A Korai évek az 1952-1954 közötti időszakot öleli fel. Ország Lili az ötvenes évek nyomasztó légkörében keresi saját útját és lel rá végül a falra, mint festészete alapelemére. Képeit ekkoriban a halál és az elmúlás asszociációi hatották át. Első – általa – katalógusszámot kapott képe a „Magtár”, melyben saját bevallása szerint is a magot őrző lélek jelenik meg. A mag, mely már a Bibliában is az élet és az újjászületés, illetve a meghalás szimbóluma volt. A szintén 1952-ben festett „Kóró” talán önvallomás: szúrós és magányos.

Ebben az időszakban képeit a sárga és a zöld tompa árnyalatai uralják. Minden olyan színtelen és fénytelen. Tájak, kövek, sírok. A magány kézzelfogható. Valahogy minden olyan statikus, életnélküli még akkor is, ha van ember a képeken. Ahogy önmaga is bevallotta: „sosem rajzoltam az embert cselekvő aktivitásban, hanem mint kiszolgáltatott lényt: személytelenül, védtelenül, szemlélődve, álmodón, magányosan”. Ezzel szemben például a cipőkről festett képei szinte mozgékonyan, élettel telin hatnak. Még akkor is, ha a Dunába lőtt zsidókat juttatják eszembe. De ezek a képek már a következő korszakban születtek.

Még ugyanezen térben jelenik meg ugyanis az 1955-1957 közötti időszakot felölelő Ortodox szürrealizmus időszaka. Az addig tágas ábrázolás szűkül, behatárolódik és egyértelműen fő motívummá válik a fal. A fal, amely titkot, félelmet, szorongást fejez ki. Ország Lili a benne élő falakat jelenítette meg képein, önmagát akarta velük kifejezni. Magyarországon talán ő volt az egyetlen, aki a klasszikus szürrealizmust képviselte, ezen korszakával.

A kiállításon egy külön piros falú beugróban a rá nagy hatást gyakorló szürrealista festők is megjelennek. Paul Delvauxtól a Táj lámpásokkal, valamint Giorgio de Chiricotól Az indulás rejtelme című képek bár szürreálisak, de mégis élettel teliek. Vidámság, humor van bennük. Ezzel szemben Toyen Álom című képe meglehetősen nyomasztóan hat. Toyen cseh festőnő volt az, aki a szürrealisták közül legközelebb állt talán Ország Lilihez.

A szürrealista korszakban képei színesebbek és élénkebbek mint a megelőzőben. Megjelenik például a kék. Mindazonáltal itt is átüt a magány. Az 1955-ben festett Fátyolos nő képen felszabadultság, mozgás, dinamizmus van, de a nő háttal áll, szemben a fallal. Ahogyan a kiállításon lejátszott rövid riportból megtudtam, Ország Lili mindig magányosan festett és képét sosem láthatták addig, míg véglegesen el nem készült. Ha látogatót fogadott, a még készülő képet a falnak fordította. Számára olyan volt a festés, mint egy ima. Szégyellte volna, ha valaki festeni látja.

 A fehér falból kiemelkedő vöröstéglás falra két jelentős, 1956-ban festett kép került. A Nő fátyollal (Nő fal előtt) és a Fekete ruhás nő. Az egyiknek fátyol takarja arcát, a másik pedig mintha maga is csupán árnyék, az árnyékvilág lakója volna. Mindkét képen az egyetlen alak egy nő, aki utat keres a labirintusban, ahogyan majd Ország Lili is élete utolsó korszakában (vagy talán egész életében).

A Fekete ruhás nő képről írja, hogy saját lelki önarcképe, önmaga Panaszfala. Reménytelen keresés is lehetne a címe. Szintén vallomásaiból tudjuk, hogy számára a festés ritkán okozott örömet, mi több „reszketek attól a gondolattól, hogy megrekedek, hogy nem tudok továbblépni, hogy mi lesz, ha nem tudok festeni, mert egyre nehezebb festői problémákat állítok magam elé”.

A korszak képein azonban számomra a groteszk is átvillan. Az 1956-ban festett Akasztott nő, melyet Rácz István levelének tanulsága szerint 1956. október 23-án délelőtt fejezett be, kissé örkényien hat. Rózsaszín női ruha lóg egy végtelenbe futó vasúti sínpár felett kifeszített villanyvezetéken. Nincs benne ember, csak  a ruha. Rózsaszín ruha a végtelenül fekete csillagos ég háttere előtt. Libeg. Már-már groteszk. Pedig Lili önvallomása szerint a borzalmak előszele ütötte meg és azt festette bele a képbe.

Párban mellette ugyanazon a vöröstéglás falon az 1955-ben festett Szorongás, ami első pillanatra egy középkori madonnaképet idéz. Jobban megszemlélve azonban szinte ijesztő a nő lábainál álló hatalmas szürke patkány, a börtönszerű téglafal apró ablaka, a nő fekete ruhája és fehér fátyollal letakart arca. Bár van benne valami nyomasztó, számomra azonban a szorongást oldja a kis ablak által képviselt fény és levegő. Vélhetően erről a képről szól Bálint Endre már idézett, 1956. július 12-i, Ország Lilihez intézett levelében a vers, melyről azt írja, hogy kimásolta a „Szabad művészet” utolsó számából. Íme.

„Egy képről.

Egy fátyolos nő ül a padkán / Fekete falak között némán

Lábát rágcsálja egy patkány / Kezét mereven tartja és bénán

Fehér fátyol takarja fejét / Az ablakon túl atomgejzír

Nem találja sehol sem helyét / Festője és esti órákon felsír

Hogy hol a fenébe a Mester / Ki helyettem festene képet

Lenne itt szemmel és testtel / Amellyel annyiszor félrelépett

S mivel nem jő kit vár: jött a rontás / Maszatolás a fekete képen

És annyi elizélt montázs / Akiket kivágott az elmúlt héten.

És végül nem maradt más hátra / Fogni a batyut és menni már

Mátrába, hol több a festő, mint a Mátra / Hol a Mester levele vár…

Melyben írja aztat, hogy bele fáj / Meg hogy egész nap grafikázik

S ahol él az fura táj / vagy megsül vagy bőrig ázik stb. stb.”

A képhez egyébként egy montázs is kapcsolható, mely egy fekete falú beugró részben függ, több más Ország Lili által készített montázzsal egyetemben. A montázsok, melyeket az ötvenes évek közepétől egészen haláláig készített, közel álltak szívéhez, de nem önálló műként, hanem pusztán képeihez készülő tanulmányként tekintett rájuk. Életében nem is engedte kiállítani őket, bár célja ezekkel is a belső tartalom kifejezése volt.

A következő tágasabb tér falán függ néhány kép, mintegy átmenetként két korszak között. Még a szürrealizmust képviselik, de teljesen eltűnik már róluk a perspektíva, a motívumok síkban jelennek meg, mint a következő korszak képein, melyek ezt a teret uralják. Feltűnő ezeken az átmeneti képeken, hogy az alakok úgynevezett hold-portrék. Fejük a hold felszínéhez hasonló. Egyik jelentős kép ezek közül az 1957-ben festett Mementó, melyhez Pilinszkynek az alábbi verse (Ravensbrucki-passió) kapcsolható:

„Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van, / a pórusait látni,
mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”

A következő az 1958-1959 közötti Ikonos korszak, mely bulgáriai és oroszországi utazásainak hatását tükrözi. Ekkor találkozott a szláv ikonokkal, a vallás misztikumával. Ezen időszak képei kicsit meditációs képeknek is tekinthetők. Egyfajta menekülés a borzalmak elől egy másik világba. Ez egy viszonylag színesebb, de egyre kevésbé figuratív korszak. Megjelenik, és innentől jellemzi művészetét az absztrakt, az elvont. Itt azért még néhol egy-egy krisztus, vagy kereszt felismerhető. A színekben a barna a domináns elem.

Kiegészítésként kortársak képei és ikonok is függnek egy vörös falon.

1960-1965 közötti Városkép korszakban  a misztikumot felváltja a mítosz. Mitikus romok, mitikus falak. Vágya volt megfesteni a romokat, ahogy ránk maradtak és felderíteni azt, amik voltak. Színei felveszik a pusztuló városok monokróm arculatát. Főképp szépia és barna fehérrel. Kivétel az 1960-ban készült két Aranyváros kép, vagy az 1965-ben festett Vörös város. Ezek színesek.

A képeken már semmi nonfiguratív elem nem jelenik meg, viszont innentől kezdve a látványelemek folytonosan kitöltik a teret.

Az 1966-1969 közötti Írásos korszak képein írni kezd a falakra, pergő vakolatokra. Hol héber, hol latin, hol perzsa, hol kopt írással. Ezen időszakban megmozdultak a képek. Mozgalmasak és újra élénkebbek, színesebbek. Domináns a barna, de a fekete, a vörös és a kék is megjelenik. Merész kísérletezés süt a képekből.

Az 1970-1973 közötti Útkeresés során születnek a Madonna-képek és a Pompeji-sorozat. Új technikákkal is kísérletezik: lazúrozás, kaparás. Feltűnik már a nyomtatott áramkör is – mely majd következő időszakában uralkodik el teljes mértékben -, mint a kommunikáció szimbóluma.

A Múltba nyíló kapuk dolgozik ezzel a motívummal, formája pedig már a következő korszak előszeleként a labirintus, ami szintén a modern civilizáció jelképe. A megjelenő kapu a fal része, ami azonban már nem csak elválaszt, de össze is köt.

Ebben az időszakban nagy hatást gyakorolt rá az ádámosi unitárius templom festett famennyezete. Számos képe kazettás mennyezet stílusában tagolt. Ilyen például az Ikonfal I-II és a Pompeji III. Ebben az időszakban jelenik meg képein valami erős rendezettség, mely a labirintus korszakot teljesen áthatja majd.

Egy apró, fekete falú beugróban hatalmas teljes alakos kép az utazó Ország Liliről. Szeretett utazni, de a szocialista Magyarországról ez meglehetősen nehéz és bürokratikus folyamat volt. Egyedi utazásaihoz meghívó levél volt szükséges külföldön élő barátaitól, vagy maradtak a társasutak, a maguk feszített tempójával. Utazásai alkalmával számtalan vázlatot készített, melyeket későbbi festményeihez utasításokkal is ellátott. A kiállított vázlatkönyvek még zenehallgatási javaslatokat is tartalmaznak. Mellettük barátainak írt képeslapok és naptármásolatok is találhatók utazási bejegyzésekkel. Utazásai inspirációt jelentettek a további munkához, de egyben le is zártak egy már megfestett korszakot.

Élete utolsó, 1974-1978 közötti időszaka a Labirintus korszak. Kiérlelt, érett képek. Megállapodott stílus. A kivételesen a képeknek fekete hátteret adó és labirintust képező falak közé lépve Pilinszky sorai fogadnak: „Lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.”

Belépve rend és rendezettség fogad. És színek. Barna, kék, fekete, fehér és néhol vörös. Az alap a nyomtatot áramkör, mint a modern kor és kommunikáció jelképe. De ott vannak az antik szobrok, boltívek, kapuk és a korábbi korszakból már ismert írásjelek. Antik és modern. Múlt és jelen. Halott és élő. Nyugodt és mozgalmas. Együtt, egységben. Mégis áthatva a már oly jól ismert magánnyal és szomorúsággal. Önmaga így vall erről: „Mindig is vonzott a labirintus regénye, ez az emberiség egyik legősibb meséje. A ma és a múlt egyformán benne van a labirintusban, úgy érzem, hogy az életem, mindenki élete hasonlít a labirintus folyosóihoz, amit végig kell járnunk, mindig falakba, kapukba ütközve, tovább haladva, a mélyben lévő titkok felé… Az én labirintusom kövekből épül föl és városokból. A falakon sok minden más mellett megtalálom a labirintus XX. századi jelképét, a nyomtatott áramkör rajzát. Ez századunk emblémája is lehetne.” 

Ebben az időszakban sok vázlatot készített képeihez, jegyzeteiben pedig a festés közben hallgatott zenére is tett utalásokat. A kiállítás ezen termében halk zene szól, mintegy aláfestésül: Schubert G-Dúr vonósnégyesének(No. 15.) második tétele. S néha a zenei aláfestéssel kísérve megszólal Alföldi Róbert tolmácsolásában Pilinszky János Apokrifje.

„Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem.” A szavak hirtelen megpendítenek valamit a lelkemben. Egy emlék tör föl saját labirintusom mélyéből. Huszon öt éve adtuk elő ezt a versműsorunkban. És most felidéz mindent, amit akkor jelentett, és akikhez kötődött. Számomra itt érkezett el a katarzis. Képek … vers … emlék. Szépség és fájdalom. Ültem és hallgattam.

Aztán újra végigjártam az egész kiállítást. Már Ország Lili lelkébe és a sajátomba is kicsit bepillantva hagytam hatni magamra a képeket. Ha ezek jelentős részéhez nem is, de Ország Lilihez, az emberhez mindenképp közelebb kerültem. És magamhoz is. Az ÉLET által adott feladathoz, melyet Bródy János a Kőműves Kelemen rockballadában így fogalmaz meg:

Alkotni születtünk erre a földre / S nem csak megélni szép napokat

Várakat emelni a hegytetőkre / Széles folyókra nagy hidakat

Alkotni születtünk erre a földre / Meghódítani a természetet

Járható utakat hegyeken völgyeken / Gazdaggá tenni az életet

Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik / Amit rakunk éjjel, hajnalra leomlik

Átkozott vidék ez, átkozott e táj / Dolgozunk egész nap, s mind hiába már

Az alkotás teszi az embert emberré / Nem vagyunk mulandó tavaszvirág

A mű amit teremtő akarat létrehoz / Istenné emeli az ember fiát

Nézzetek széjjel a földön testvérek / Láthattok megannyi világ csodát

Alkotni születtünk erre a földre / Munkával épül egy szép új világ

Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik / Amit rakunk éjjel, hajnalra leomlik

Átkozott vidék ez, átkozott e táj / Dolgozunk egész nap, s mind hiába már

Már ismét a labirintusban, egy apró kukucskáló lukon benézve dupla szárnyasoltár. S ekkor felhangzik: 

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.” 

Az egyik középső táblája mintha romokat formázna (Labirintus – Kapuban ülő figura), a másiké hatalmas toronyház (Labirintus XXIX – Katedrális kapuja). Mindkettőnek oldalán a szárnyakon a nyomtatott áramkör, mint írás.

 „Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserü léptekért. … Visszafogad az ősi rend.”

A vers iszonyú nyomatékot ad a Labirintus időszak összes képének. És számomra kifejezte Lili hiányát is Pilinszky számára – bár tudom, hogy a vers jóval Ország Lili halála előtt született, egészen más témában.

A kijárat előtt Ország Lili vallomása búcsúztat:

„Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni… Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek.”

Igen. Alkotni születtünk akkor is, ha ez kínnal, megpróbáltatással jár.

Aztán elment. Mikor megkapta a csodás műteremlakást, mikor révbe ért elragadta őt egy elhanyagolt miómái következtében végrehajtott sikeres műtét után a tüdőgyulladás. 52 évet élt.

Kilépek a hatalmas, vaskarikás kopogtatójú faragott fakapun.

Sötét folyosó. Vitrinben a nyomatként használt nyomtatott áramkörök táblái és a könyvek, melyekből montázsaihoz vágott képeket. Ezzel búcsúzom.

További hasznos linkek:

http://port.hu/adatlap/szemely/orszag-lili/person-19640

http://www.kieselbach.hu/muvesz/orszag-lili_851

http://viragjuditgaleria.hu/hu/muveszek/muveszek/O/orszag_lili/

http://mazsihisz.hu/index.php?scid=n217

http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti/orszag-l.html

http://artportal.hu/magazin/klasszikus/egy-nagy-eletmu-ujrafelfedezese-orszag-lili-modem

http://hu.euronews.com/2016/12/17/orszag-lili-magyar-nemzeti-galeria

http://magyarmuzeumok.hu/kiallitas/1492_maganmitologia_kepekbe_ontve

http://mng.hu/idoszaki_kiallitasok/arny-a-kovon-122727

http://www.cultissimo.hu/kiallitas/orszag-lili-galeriaban

http://asztali.lutheran.hu/programajanlo/arny-a-koevoen-2013-orszag-lili-muveszete

https://issuu.com/szepmuveszeti/docs/mped_fuzet_ol_issuu

http://artportal.hu/magazin/klasszikus/egy-nagy-eletmu-ujrafelfedezese-orszag-lili-modem