Múlt pénteken egész délután a "We don't need no education..." zsongott a fülemben. Tán dudorásztam is. Aztán a hét elején az interneten kószálva szembe jött egy apró hír arról, hogy a Keep Floyding 20 éve dédelgetett álma válik valóra, amikor május 10-én a Live at Pompeii-t adja elő az aquincumi amfiteátrumban. Jegyet már nem lehetett kapni. Gondoltam, azért egy próbát megér, ha nem szakad majd az eső. Valamit csak lehet kívülről is hallani, ha már egyszer szabadtéri.
Egy pár cikkben utána olvastam a zenekarnak. Dicsérték, hogy - amint az céljuk is - nagyon valósághű hangzásban adják elő a Pink Floyd dalait. Így aztán a hét órás kezdést nem túl szigorúan véve olyan negyed nyolc felé megérkeztem a helyszínre. Az amfiteátrumban már sokan voltak, a zene még nem kezdődött el. A körülvevő sáncrendszerről ragyogóan be lehetett látni, a zenét pedig onnan élvezni. Sokan kuporogtak, ácsorogtak ott is. De milyen sokfélék. Az első beszélgetésben, amit elcsíptem, a nálam korosabb hölgy csalódásának adott hangot, hogy nem a Pink Floyd ad koncertet. Mert ő bizony azt hitte. Indul is haza. Ha így tett, kár volt. Ha nem is tökéletes a hasonlóság, de a fiúk-lányok valóban nagyon jó teljesítményt nyújtottak úgy zenei hangzást, mint éneket tekintve. De erről később.
Sétáltam körbe a sáncon, míg a színpaddal szinte szembe nem kerültem. Itt sokan voltak. De itt sem fanatikus Pink Floyd rajongók. Volt, aki kicsit ismerte a zenéjüket, saját bevallása szerint, de olyan is, aki semmit nem hallott tőlük. Voltak gyerekek, akiket a szülők nem tudtak hová tenni, ezek azon ügyködtek, hogy felmásszanak az amfiteátrum egyik támpillérére - sikertelenül. Mellettem egy orosz anyuka volt, oroszul beszélő kisfiával. No, ő aztán csevegett rendesen. De gyerekből van, megértem. Kevésbé tudtam ilyen elnéző lenni azokkal, akik bár a koncertért jöttek, végig dumálták az egészet. Nem igazán értettem, hogy akkor miért vannak itt? Vajon egy koncertteremben is így viselkedtek volna? Igyekeztem felvenni a szemkontaktust, de nem értették mi a gondom. Így inkább a zenére koncentráltam. Az meg volt annyira jó, hogy sikerült is megfeledkezni a külvilágról.
A nyolcvanas évek végén jártam gimibe. Akkor lettem A Fal rajongója. Más Floyd albumokat is meghallgattam, kedveltem is - The Final Cut, The Darks Side of the Moon, Animals, Atom Heart Mother, Wish You Were Here -, de A Fal, no azt kívülről, elölről és hátulról tudtam. A filmet is láttam persze, de a dupla album volt az igazi. Akkor még kazettán persze. Emlékszem, az NDK-ba utaztunk éjjel a vonattal, mindenki aludt, én feküdtem az ágyon, bámultam ki az ablakon és A Falat hallgattam. A Live at Pompeii filmet is megnéztem, de akkor, harminc évvel ezelőtt nem csigázott fel. Sőt, igazán nagyon nem tetszett. De most kíváncsi voltam a fiúkra, így eljöttem. Valami mocorgott bennem múlt pénteken, hát akkor biztos oka van, hogy ráleltem erre a programra. A koncert programja az 1972-es Live at Pompeii volt, valamint részletek a The Dark Side of the Moon és a The Wall lemezekről.
Lehet, hogy erre a zenére is meg kell öregedni, de a Live at Pompeii így most nagyon tetszett. Ilyen távolságból jó volt a hangosítás, jó volt a zene. Eddig nem tűnt fel, hogy a Floyd zenéje mennyire pszichodelikus. Azt hiszem így mondják manapság.
Nézegettem a közönséget. Előttem két srác ült, sörrel, néha rágyújtottak. Valaki a közelemben viccest is szívott. Ezek a srácok néhány profi résznél egymásra néztek és egész arcukon, testükön látszott, azt érzik, hogy azok ott a színpadon ezt most jól eltalálták, ez olyan mint az eredeti. Fiatalabbak voltak nálam legalább egy húszassal. De lehet, hogy huszonöttel. Volt egy fiatal lány az anyukájával, idősebb hölgy és még sokan, rengetegen. Ők belül, az amfiteátrumban, a falon. Kívül, a sáncon volt aki kutyával jött, volt aki gyerekkel, volt aki fecsegő barátnővel. Amikor már a The Dark Side-hoz másik helyet kerestem, a műértőbbek között, mert meguntam a pletyizést, két idősebb úr ült mellettem. Kb. egy tíz-húsz évvel lehettek idősebbek nálam. Ők talán a Live at Pompeii idejében voltak középiskolások. Na én akkor még csak születtem. Ültek, átjárta őket a zene. Egyikük mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal csak a színpadra figyelt. A másik kicsit mozgott a zene ütemére. Vajon mi zajlott belül?
Mert bennem egyrészt emlékek, másrészt érzelmek. Van tíz-húsz éve, hogy nem hallgattam Pink Floydot. Más zenék jöttek, vagy semmiféle zenék. Most hallgattam és jött fel minden. Átjárt, bennem szólt. A zenével nem is volt baj, megvoltak a hangzások, a rezgés. Vicces volt, hogy ott a sáncon már abból lehetett tudni, hogy nem specialisták ácsorognak, hogy a koncert kezdetén a gongos részt hangolásnak vették. Szóval a zenei rész rendben volt. Az apró csalódás az éneknél következett be. Egyikük hangja nagyon nem passzolt - mélyebb volt a szükségesnél. De talán ennyi lehet az összes panaszom.
Nem volt nálam fényképező, így csak okostelóval készítettem pár képet és vettem fel hangot. A képek nagyon nem sikerültek, a hangot ide nem tudom feltenni. Néhány kárpótlás tehát másoktól.
Valaki megosztotta, hogyan kezdődött. Más, hogy miként folytatódott. Meg itt.
A The Wall-ról a Comfortably numb elhangzott most is, meg a Müpa-ban 2014-ben.
Money. Ezt is játszották ma:
Valaki megosztotta, hogyan kezdődött. Más, hogy miként folytatódott. Meg itt.
Egy szám a mai koncertről Ilo Kubbist felvételében:
A The Wall-ról a Comfortably numb elhangzott most is, meg a Müpa-ban 2014-ben.
