A pesti Vigadó adott otthont a Kulisszatitkok ǀ színház kívül – belül című kiállítás kísérő rendezvényeként 2018. július 12-én csütörtökön tartott japán alkotói napnak. A délutáni program keretében a hallgatóság többek között a japán színház- és konyhaművészettel, valamint a kokeshi babákkal ismerkedhetett meg.
Az est háziasszonya Mohácsi Szilvia szerkesztő-riporter és Turnai Tímea, a kiállítás kurátora volt.
Elsőként
Dr. ViharJudit irodalomtörténész, japán specialista, haikuköltő mesélt a japán színházról a hallgatóságnak.
A
japán színház története a mítosz szerint az istenekkel kezdődött.
Izanagi főisten leánya, Amateraszu (napistennő) elbujdokolt egy barlangba, mert nézeteltérése támadt öccsével, Szuszanooval (vihar- és tengeristen). Az istenek szerették volna előcsalni, mivel távozásával sötétség szállt a földre. A barlang bejáratának közelében Ame-no-uzume istennő, felfordított egy dézsát és elkezdett rajta táncolni az összegyűlt, aggódó istenségek előtt. Mivel Ame-no-uzume már félmeztelen volt a róla lehulló ruhák miatt, az istenek hangosan nevetni kezdtek. Mikor Amateraszu meghallotta a felbolydulást, előjött, hogy megnézze, mi történt. Így a világ ismét fénybe borult. Ez az első feljegyzett színpadi jelenet, a színház egyik gyökere. A másik a bábjáték, a bunraku, melynek elődei a papnők által a szentélyek előtt bábokkal előadott jelenetek voltak.
Az első igazi színház a XIV. században jelent meg. Ez volt a
No, melynek jelentése „képesség”.
Zeami Motokiyo és apja
KanamiKiyotsugu adták elő, nívósabb közönségnek, még szabad téren, fehér köveket használva világításul, a színpad alá elhelyezett agyagkorsókkal teremtve meg az akusztikát. Előadásuk az akkori sógunt, Ashikaga Yoshimitsu-t annyira megragadta, hogy pártfogásába vette őket. A no-ban zene, beszéd és kórus egyaránt van. A színész álarcos. A no maszkok típusokat jelenítenek meg. Az álarchoz paróka is csatlakozik, míg az áll kilátszik alóla.
Az egyik népszerű no történetben
Ono no Kamacsi költőnőről mesélnek, aki a legenda szerint csodálatosan szép nő volt, sok kérővel. Egyik kérőjének oda is ígérte magát, ha száz éjszakán át a küszöbén alszik. A kérő azonban a 99. éjszakán megfagyott. Komacsi idős korában azzal bűnhődött, hogy csúnyán, bomlott hajjal járta a város utcáit.
A No szüneteiben játszották a vidám Kjogen darabokat, a tenyeres-talpas történeteket. Az Édes méreg nevezetű arról szól például, hogy amikor az apát kispapjai torkosságból megeszik az apát féltve őrzött süteményeit, akkor egy történetet eszelnek ki, mely szerint szégyenükben ették meg a süteményt, amiről az apát azt állította, hogy halálos méreg. Így akarták halállal büntetni magukat, amiért állítólag a macska eltörte az apát kedvenc teáscsészéjét. Hazánkban jelenleg Debrecenben játszik No-színház – japánok adják elő, magyarul.
A Kabuki a XVII. században született és a városi polgárság látványos drámája volt. Itt már igazi szereplők és nem típusok jelennek meg. A világ színházai számos dolgot köszönhetnek a kabukinak, mint például a forgószínpadot, a süllyesztőt, vagy a nézőtérre vezető hidat, a virág utat. Ezek a darabok érthetőbbek voltak az elvont no daraboknál. Az előadások akár három napig is tarthattak, családi programot jelentettek. A kabuki színházakban a széksorokat az ABC betűi jelölik és ó nyelven adják elő, ezért napjainkban fülhallgatón át biztosított tolmácsolással hallgatják a japánok is. A színészek csodálat tárgyai voltak, képeket készítettek róluk, melyeket rajongóik gyűjtöttek. Ezek a képek abban az időben ukijo-e stílusban készítették.
Az ukijo-e (浮世絵) egy, a 17. és 19. század között felvirágzó japán művészeti stílus. Mesterei fametszeteket és festményeket készítettek különböző témákban, megörökítve a női szépséget; a kabuki színészeket és szumó birkózókat; történelmi eseményeket, illetve regéket; tájképeket, különböző helyszíneket; az állat- és növényvilágot; az erotikát. Az ukijo-e kifejezés önmagában azt jelenti: ”a lebegő világ képei”. Az egyik ilyen híres képsorozat a Fuji 53 képe, melyből igen ismert „
A nagy hullám” címet viselő.
A színészek feltűnő arcfestéseit tárgyakra is megfestették, például ruhára, vagy ütőkre. Az előadónő kabátját
Happi-nak hívják, hátulján a japán arcfestés a
Kumadori egy tipikus mintája.
A szép hölgyeket ábrázoló festményeket
bijin-ga-nak nevezték, ez különösen jellemző téma volt az ukijo-e stílusban.
Utamaro különösen híres volt ilyen képeiről. A Holdkisasszony (
Őszi hold fürdés után) is tőle származik. Festményei gondos aprólékos ábrázolással készültek.
A bábszínház, a
Bunraku sajátos technikát igényel. A néha másfél méter magas bábok mozgatásához három ember kell. Egy mozgatja a lábakat, egy az egyik kezet, egy másik pedig az egyik kezet és a fejet. Utóbbi feje látszik, a másik két személy fekete csuklyát visel, mivel a bábok mozgatói is a színpadon vannak játék közben. Ez a sok személy azért kell, mert a bábok aprólékosan, minden apró porcikájukban (kisujjperc, szempilla stb.) mozgathatók és 12 kg-ot nyomnak.
Réka a kokeshi babák magyar művésze, kreatívan ötvözi a hagyományos japán kultúrát saját ötleteivel. A történet egy ártatlan mesekönyvvel indult. Réka 2009-ben GYES-en volt a kislányával és írt neki egy mesét Szakuráról, a japán fababáról (kokeshi baba). Az angol és magyar nyelven írt, a szerző által gyönyörűen illusztrált könyvet a Napkút kiadó jelentette meg „
A csodálatos fababa meséje” címmel. Elsőként a rajzok, majd a könyv született meg. Az olvasók pedig keresni kezdték a babát. Ezért kezdte meg Réka 2011-ben a babák készítését, még autodidakta módon. Mára már több mint 6500 egyedi baba került ki a keze alól.
Sok-sok kutatás után az a lehetőség is megadatott számára, hogy kint is tanulmányozza a készítést. A japán kultúra gyermekkora óta vonzotta. 2002-ben elnyert egy japán ösztöndíjat, melynek révén japán faszobrászatot is tanulhatott kint. Ez a későbbiekben némi alapot jelentett, de sok dolognak kellett utána járnia önállóan.
A kokeshi babákat az EDO korszakban Japán északi, Tohoku régiójában készítették a földművesek a téli időszakban. A helyi hőforrásokkal tápált gyógyfürdőkben árulták szuvenírként a fürdővendégek és gyermekik számára. A hengeres testű, gömb fejjel készített babákat lehetett masszírozáshoz is használni, de kézreálló méretük miatt a gyermekek kedvencei is lettek. Hamarosan spirituális háttér is rakódott rájuk: a masszírozás révén gyógyultak a vendégek, s a hatást kezdték a babáknak tulajdonítani. Azt is tartották róluk, hogy a gyermekek szellemét őrzik. A gyermek lelke ugyanis csak felnőttként egyesül a testével. Addig vigyázni kell rá, mert kívül van. Ha elragadja valami, meghal a gyermek. Amikor egyesül a test a lélekkel, a fababára már nincs szükség, hát elégetik, megköszönve neki a gyermek megőrzését.
A jelenleg készült babáknak két fő csoportja van. A Dento a hagyományos módon, a tradicionális 10 család által készített babák neve. Ezekben a családokban a tudomány apáról fiúra száll, nincs újítás, minden régi módon készül és csak ezek a családok készíthetik. A kreatív módon, mások által is készíthető fababák csoportját az 1960-as évek óta készített Singata vagy Sosaku (szoszeki) jelenti. Ezekben egyedi megoldások, újítások alkalmazhatók. A babák alakja is különbözhet már ezeknél a tradicionálistól.
Az igazi variációs lehetőséget pedig a festés jelenti. A mesekönyv idei új kiadása kapcsán, (melynek jelen esemény tulajdonképpen a könyvbemutatója is volt) Réka elkészítette az abban szereplő babát is, ezt a hallgatóság most meg is csodálhatta már a kezében, majd később a dedikációk alatt. Réka babáinak nagyrésze a japán kultúrát igyekszik visszaadni, de készített már nemzetközi kreatív babákat is.
A
baba készítése az ötlettel indul. Néha a gondolat, máskor a fa indítja az ötletet. Réka mindenről kokeshi babára gondol, őt minden, amit lát újabb babára inspirálja, legyen az zsebkendő, kő, olló stb. Az ötletet követi a fa kiválasztása, esztergálása és faragása. A legtöbb babakészítő nem maga esztergál, mert az a munka megterheli a kezet és így a festés minőségét rontja. Réka számára is más, Czeglédi Zoltán esztergálja a babákat. Esztergálás után a művész még faragja, égeti, festi, lakkozza a babákat. A babák készülhetnek akár egy darab fából, de legtöbbször több alapanyaguk és darabjuk van. A haj, a nyak és az arc, valamint a ruha általában a három rész. Az összerakást és lakkozást sem Réka végzi, ebben Borsányi Béla van segítségére.
Réka 2016-ban elnyerte Shiroishiben, egyetlen külföldi résztvevőként, a japán gazdasági, kereskedelmi és iparügyi miniszter díját a Sosaku Kokeshi Versenyen. Ő az első női babakészítő, aki külföldiként nyert ebben a mezőnyben. A zsűri 1000 babából válogatta ki a legjobbakat. Réka „Öltöztetős kokeshi szekrénnyel” című alkotása mindenkit lenyűgözött.
A győzelem legnagyobb eredménye azonban az volt, hogy az idős japán szoszeki babakészítő mesternő,
Aoki Ryoka elhívta magához és megmutatta neki saját műhelyét. Ryoka volt japánban az első nő, aki szoszeki babákat készített, országszerte hatalmas tiszteletnek örvend. A most 87 éves mesternő gyárában ma 30 nőt foglalkoztat. Amikor autóbalesetben komolyan megsérült és fel kellett hagynia a babakészítéssel, értesítette Rékát, hogy jöjjön el, vigye el a megkezdett babákat és fejezze be őket. Réka számára ez hihetetlen megtiszteltetés, egyben sokkoló feladat volt. A hazahozott 100 kg babával fél évig nem mert foglalkozni. Addig érlelődött benne a feladat. Most már ezek közül is több elkészült. A kiállításon bemutatott babái egy része is ebből az anyagból származik, mint például a No színház férfialakjának a teste.
A kabuki baba is felesben készült általuk.
Ryokával folyamatos kapcsolatban és barátságban van azóta is, sok biztatást kapott tőle a feladathoz. A kiállítás anyagához egyébként sok kutatásra volt szüksége: miként lehet a japán színházat művészien, mégis leegyszerűsítve megjeleníteni.
A kezében tartott, a mesekönyv hősnőjét ábrázoló kokeshi cseresznyevirág baba, azaz Sakura (szakura). Ruhája rózsaszín, pirossal. Japánban mindennek jelentése van, természetesen a kimonók színének is. Az egyes évszakokhoz különböző színű kimonók illeszkednek. Magára valamit adó japán nő nem vesz fel nem megfelelő színű kimonót. A minták és színek az ünnepkörök köré rendeződnek, erre is oda kell figyelni.
A beszélgetést követően Turnai Tímea közös fényképre hívta a megjelent alkotókat, szponzorokat, előadókat.
A fotózás után Dr. Vihar Judit beszélt kicsit a Nobu étterem séfje által a helyszínen készített
szusikról, tágabban a japán ételkészítés művészetéről.
Mert Japánban minden, még az ételkészítés is művészetté válik. Az ételnek nem csupán ízletesnek, de szemet és lelket gyönyörködtetőnek is kell lennie. A japánok a szemükkel is esznek. A séf már 3-4 órával előbb elkezdi a felkészülést. Megfürdik, meditál, ráhangolódik az előtte álló feladatra: örömet okozni az étel elfogyasztóinak.
A japán ételeknek szimbolikus jelentésük is van. A jégcsapretek azon túl, hogy elmaradhatatlan része az ételeknek, mivel jó a gyomornak, jelképezi a családi kapcsolatokat mélyre nyúló gyökerei révén.
A délutáni ételbemutatón a japán konyha a dél-amerikai ízvilággal ötvöződött, mivel a halas és a shiitake gombás változaton túl avokádós is készült a Makikból, azaz tekercsekből.
Frappánsan a szokásos Nori (algalap) nem a tekercs köré, hanem belsejébe került, így lett kifordított tekercs. Az algalap egyébként önmagában is rágcsálható, Japánban nagyon szeretik a gyerekek. Úgy eszik, mint az édességet.
Ízfokozónak ecetes-cukros-sós marinádozáson átesett gyömbér, illetve vasabi (japán vizitorma) szolgált. A tálak elkészülte után a résztvevők meg is kóstolhatták a
Nobu séfjének remekeit csinos átlátszó műanyag tálakról, hagyományos fapálcákkal.
Egy szem sem maradt belőlük.
Akinek pedig még volt kedve és ideje, beszélgethetett az előadókkal, vásárolhatott kokeshi babát, dedikáltathatta a mesekönyvet és végigjárhatta a
Kulisszatitkok kiállítást, megcsodálva a remek díszletmaketteket, plakátokat, jelmezeket, bábokat, fejdíszeket, ékszereket, kiegészítőket stb.
A kiállítás a Vigadóban még a hónap végéig (július 29.) megtekinthető.
