2019. május 10., péntek

Keep Floyding - Live at Aquincum

Múlt pénteken egész délután a "We don't need no education..." zsongott a fülemben. Tán dudorásztam is. Aztán a hét elején az interneten kószálva szembe jött egy apró hír arról, hogy a Keep Floyding 20 éve dédelgetett álma válik valóra, amikor május 10-én a Live at Pompeii-t adja elő az aquincumi amfiteátrumban. Jegyet már nem lehetett kapni. Gondoltam, azért egy próbát megér, ha nem szakad majd az eső. Valamit csak lehet kívülről is hallani, ha már egyszer szabadtéri.


Egy pár cikkben utána olvastam a zenekarnak. Dicsérték, hogy - amint az céljuk is - nagyon valósághű hangzásban adják elő a Pink Floyd dalait. Így aztán a hét órás kezdést nem túl szigorúan véve olyan negyed nyolc felé megérkeztem a helyszínre. Az amfiteátrumban már sokan voltak, a zene még nem kezdődött el. A körülvevő sáncrendszerről ragyogóan be lehetett látni, a zenét pedig onnan élvezni. Sokan kuporogtak, ácsorogtak ott is. De milyen sokfélék. Az első beszélgetésben, amit elcsíptem, a nálam korosabb hölgy csalódásának adott hangot, hogy nem a Pink Floyd ad koncertet. Mert ő bizony azt hitte. Indul is haza. Ha így tett, kár volt. Ha nem is tökéletes a hasonlóság, de a fiúk-lányok valóban nagyon jó teljesítményt nyújtottak úgy zenei hangzást, mint éneket tekintve. De erről később. 
Sétáltam körbe a sáncon, míg a színpaddal szinte szembe nem kerültem. Itt sokan voltak. De itt sem fanatikus Pink Floyd rajongók. Volt, aki kicsit ismerte a zenéjüket, saját bevallása szerint, de olyan is, aki semmit nem hallott tőlük. Voltak gyerekek, akiket a szülők nem tudtak hová tenni, ezek azon ügyködtek, hogy felmásszanak az amfiteátrum egyik támpillérére - sikertelenül. Mellettem egy orosz anyuka volt, oroszul beszélő kisfiával. No, ő aztán csevegett rendesen. De gyerekből van, megértem. Kevésbé tudtam ilyen elnéző lenni azokkal, akik bár a koncertért jöttek, végig dumálták az egészet. Nem igazán értettem, hogy akkor miért vannak itt? Vajon egy koncertteremben is így viselkedtek volna? Igyekeztem felvenni a szemkontaktust, de nem értették mi a gondom. Így inkább a zenére koncentráltam. Az meg volt annyira jó, hogy sikerült is megfeledkezni a külvilágról. 
A nyolcvanas évek végén jártam gimibe. Akkor lettem A Fal rajongója. Más Floyd albumokat is meghallgattam, kedveltem is - The Final Cut, The Darks Side of the Moon, Animals, Atom Heart Mother, Wish You Were Here -, de A Fal, no azt kívülről, elölről és hátulról tudtam. A filmet is láttam persze, de a dupla album volt az igazi. Akkor még kazettán persze. Emlékszem, az NDK-ba utaztunk éjjel a vonattal, mindenki aludt, én feküdtem az ágyon, bámultam ki az ablakon és A Falat hallgattam. A Live at Pompeii filmet is megnéztem, de akkor, harminc évvel ezelőtt nem csigázott fel. Sőt, igazán nagyon nem tetszett. De most kíváncsi voltam a fiúkra, így eljöttem. Valami mocorgott bennem múlt pénteken, hát akkor biztos oka van, hogy ráleltem erre a programra. A koncert programja az 1972-es Live at Pompeii volt, valamint részletek a The Dark Side of the Moon és a The Wall lemezekről. 
Lehet, hogy erre a zenére is meg kell öregedni, de a Live at Pompeii így most nagyon tetszett. Ilyen távolságból jó volt a hangosítás, jó volt a zene. Eddig nem tűnt fel, hogy a Floyd zenéje mennyire pszichodelikus. Azt hiszem így mondják manapság. 
Nézegettem a közönséget. Előttem két srác ült, sörrel, néha rágyújtottak. Valaki a közelemben viccest is szívott. Ezek a srácok néhány profi résznél egymásra néztek és egész arcukon, testükön látszott, azt érzik, hogy azok ott a színpadon ezt most jól eltalálták, ez olyan mint az eredeti. Fiatalabbak voltak nálam legalább egy húszassal. De lehet, hogy huszonöttel. Volt egy fiatal lány az anyukájával, idősebb hölgy és még sokan, rengetegen. Ők belül, az amfiteátrumban, a falon. Kívül, a sáncon volt aki kutyával jött, volt aki gyerekkel, volt aki fecsegő barátnővel. Amikor már a The Dark Side-hoz másik helyet kerestem, a műértőbbek között, mert meguntam a pletyizést, két idősebb úr ült mellettem. Kb. egy tíz-húsz évvel lehettek idősebbek nálam. Ők talán a Live at Pompeii idejében voltak középiskolások. Na én akkor még csak születtem. Ültek, átjárta őket  a zene. Egyikük mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal csak a színpadra figyelt. A másik kicsit mozgott a zene ütemére. Vajon mi zajlott belül?
Mert bennem egyrészt emlékek, másrészt érzelmek. Van tíz-húsz éve, hogy nem hallgattam Pink Floydot. Más zenék jöttek, vagy semmiféle zenék. Most hallgattam és jött fel minden. Átjárt, bennem szólt. A zenével nem is volt baj, megvoltak a hangzások, a rezgés. Vicces volt, hogy ott a sáncon már abból lehetett tudni, hogy nem specialisták ácsorognak, hogy a koncert kezdetén a gongos részt hangolásnak vették. Szóval a zenei rész rendben volt. Az apró csalódás az éneknél következett be. Egyikük hangja nagyon nem passzolt - mélyebb volt a szükségesnél. De talán ennyi lehet az összes panaszom. 
Nem volt nálam fényképező, így csak okostelóval készítettem pár képet és vettem fel hangot. A képek nagyon nem sikerültek, a hangot ide nem tudom feltenni. Néhány kárpótlás tehát másoktól.

Valaki megosztotta, hogyan kezdődött. Más, hogy miként folytatódott. Meg itt.

Egy szám a mai koncertről Ilo Kubbist felvételében:


A The Wall-ról a Comfortably numb elhangzott most is, meg a Müpa-ban 2014-ben.


Money. Ezt is játszották ma:


2019. január 9., szerda

In memoriam Asha - egy kiselefánt hat éve

Asha, a közel hat éves elefántleány nincs többé közöttünk. 


Minden olyan hirtelen történt, hogy felfogni is nehéz. November végén két nap alatt végzett vele a herpeszvírus. Egy héttel korábban még találkoztunk vele, nem sejtvén, hogy utoljára. Amikor decemberben ismét az elefántoknál jártunk, már nem volt Angele és Arun társaságában. Assamnál sem találtam. Akkor olvastam a hírt, hogy Asha nem külföldi állatkertbe távozott, hanem az elefántok örök vadászmezejére. 

Asha különösen is a szívemhez nőtt, mivel az elmúlt hat év során gyakran találkoztunk. Egy évvel volt idősebb kislányomnál, aki minden állatkerti látogatást az elefántoknál kezdett. Láttuk őt télen és nyáron, szüleivel vagy egyedül, enni, fürdeni, játszani. Majd az elmúlt egy évben kistestvérével Arunnal együtt. Ezekből a filmekből és képekből következzen most egy válogatás Asha emlékére. 

Nyugodjék békében!

2013




2016





2017






















2018





A teljes család - ahogy már sosem...







2019. január 5., szombat

Mindhalálig Queen, avagy szubjektív élmény a Bohém Rapszódia kapcsán

Nem szoktam, de most kérlek: nyisd meg a linkeket is! Azzal együtt kerek ez a bejegyzés.

Megszűnik a testérzékelés. 134 perc vizuális beszippantottság. Tömény zene, miközben bepillanthatunk egy félénk kisfiú életébe, aki mert nagyot álmodni és másokat is meghívott ebbe az álomba. Aki nem vette el élete szerelmét, de élete végén igaz barátokra lelt. Aki mert teljesen egoista lenni, de tudott visszafordulni egy tévútról és akár megalázkodni is. Aki mögött ott állt egy anya, egy hugi és egy igaz barát(nő), akik mind hittek benne, valamint a Queen család, akik egymás nélkül sosem lettek volna azok, akik. 

Hogy mennyi a film valóságalapja? Nem számít. (Ha mégis érdekel - az előző linken angolul, itt  pedig megnézheted magyarul.) Elvarázsol, beszippant. Lüktet a zene és mi az egész Wembley stadionnal együtt lüktetünk. Mint a zarándokok Mekkában, ugrik be a film egy szakaszán, amikor felülről mutatják a stadiont, közepén a fekete árnyékolós hangmérnöki pulttal... Egy mindenki. Varázslatosan és félelmetesen egy. Mert a zene drog. Annak is aki hallgatja, de főleg annak, aki csinálja. Ott fenn a színpadon lenni... aki átélte az tudja. Két fellépés közt, amikor nincs ez a drog, csak a rettentő üresség és sötét. Amit csak a barátaival tud elviselni az ember, ha vannak. Vagy sajnos csak másféle droggal.

A zenekar tagjait teljesen élethűen jelenítik meg úgy külsejükben mint mentalitásukban a színészek. Az volt az érzésem, hogy a valódi Queent látom. Nem csak Freddie alakítója (Rami Malek, aki gyakorlatilag Freddie-vé vált, amit ez a 10 perces feltétlen megnézendő videó is bizonyít), de Brian May (Gwilym Lee), Roger Taylor (Ben Hardy) és John Deacon (Joseph Mazzello) megjelenítői is páratlanok voltak. Nemcsak a megszólalásig, de utána is hasonlítottak. A sminkesek munkája is kitűnő eredményt hozott
És áradt a zene, miközben bepillantottunk a dalok születésébe, valamint egy zenekar születésébe, agóniájába és feltámadásába. Meg egy félénk kisfiú küzdelmébe, hogy felismerjen igaz értékeket, igaz barátokat. És aztán ne adja meg magát a betegségének sem, az önsajnálatnak sem, hanem küzdjön 1991. november 24-ig.

Ment a stáblista már egy ideje, amikor feltűnt, hogy nem csak én ülök megbabonázva a helyemen, ahogy szoktam, de az egész mozi. Senki nem mozdult. Senki nem állt fel, nem ment ki, míg ment a filmen a képanyag. Csak amikor a zene utolsó taktusai szóltak - már kép nélkül, pusztán a stáblista végét mutatva -, akkor mozdultak meg páran. Pedig - ugyan szüleim korú házaspár is érkezett - a nézők többsége vélhetően nemigen hallhatta Őfelségét Freddie életében játszani, vagy nagyon hátulgombolósként. Hiszen Mercury már 27 éve halott. A nézők többsége meg harminc körüli. Azt a bizonyos Tavaszi szél vizet áraszt dalt kevesen hallhatták közülük 1986. július 27-én.

Ilyen filmen talán még életemben sosem voltam. Megszűnt a testérzékelésem és egyfajta sokkot kaptam. Már egy órája vége a filmnek és én még mindig a hatása alatt vagyok, pedig közben tömegközlekedésen jöttem haza. Én magam is erős, magabiztos, bátor és bizakodó vagyok, egynek érzem magam a világgal. Mint azok a tízezrek, akik az 1985-ös Live Aid-en tanúi voltak a Queen feltámadásának (legalábbis a film szerint).

Ezt a filmet nem lehet egyszer megnézni. Nem elég egyszer átélni. Ez is drog. Mint a zene. Például a Bohemian Rhapsody, amit - mivel közel hat perc - állítólag sosem fognak leadni a rádiók... de a közönség mégis másként gondolta. Ma is másként gondolja. Freddie hagyott maga után valamit, amire még apukája is büszke lehetett végül - szép szavakat, eszmét, értékeket ... kicsit önmagát. A karizmáját. És mint a karizmatius személyek általában, hát ő is két végén égette a gyertyát. (Zárójeles karizmatikus kedvenceim Cipő, Leonard Cohen...) Talán ettől szép a fénye. Hihetetlen érzéke volt a közönség megmozgatásához. Az ötlet Briantől eredt a film szerint és először a We will rock you-ban alkalmazták. És mint minden karizmatikus személy esetében, halála után már nem lehetett Queenről beszélni (Cipő és Republic). Mint egy család, mint egy szövetség. Ha valaki kiszáll, már nem lesz ugyanaz. Mert nem vagyunk pótolhatóak.

És itt egy kis kitérő a kedvenceimre. Kevés ilyen volt. Hat évesen láttam az ABBA filmet (az Ausztrál turnéról) anyukámmal és egy életre kedvenceim lettek. Az első kedvenc zenekarom és sokáig az egyetlen. Középiskolásan jött el a Queen ideje. Majd az egyetem után a Republic. Felnőttként pedig Leonard Cohen. Ők egymás mellett a mai napig a NAGY ŐK számomra. A karizmatikusok. Volt valamijük, ami másnak nincs. És ami beszippant, hipnotizál. Mint ez a film. Igazi flow élmény volt.

Az már csak hab a tortán, hogy értékeket is közvetített, mindamellett kulturáltan jelenítette meg a szerelmet, szexjelenet kendőzetlen mutogatása nélkül. Bár nem titkolta Freddie vonzalmának irányát és utalt a meglehetősen kicsapongó életére, mégis mindezek képi megjelenítése "visszafogott" volt. A legdurvább az - azt hiszem összesen 4 - csókjelenet (amiből még a férficsókok sem lettek annyira nagyon sokkolók, mert a "helyén" voltak).

Mindamellett a humor sem hiányzott a filmből... lehetett kacagni, hahotázni is egyes részeken. És volt sok ütős kulcsmondat, fontos üzenettel...
Azt hiszem, már csak ezek miatt is hamarosan újra megnézem. És persze a zene miatt is, ami összeköt, amivel együtt és amiben együtt lélegzünk. Mert a zene veszélyes "drog". De nélküle lehetetlen élni...