Az első szinkronúszó
élményem a Margitszigeten rendezett 2006-os úszó EB-hez kötődik. Már akkor is
volt gépem, de még csak filmes. Illetve kipróbálásra volt nálam egy kedves
kolléganőm digitálisa, amihez nemigen értettem. Messze is voltunk a medencétől,
még lassú is volt az általam birtokolt technika, de sikerült addigi életem
legjobb képét megcsinálni egy kiemelésnél. A Nemzeti Sportban megjelent ugyanez
szemből. A bírók felől. A sportfotós ott ült. Akkor szerettem bele a
szinkronúszásba.
Tudtam, hogy most is
szeretnék fotózni, mert apukám szuper gépe van nálam kölcsönbe. Jó helyet
próbáltam választani magamnak az on-line jegyvásárlásnál, de sajnos
honfitársaim mentalitását kihagytam a számításból. De ne vágjunk a dolgok
elébe!
Időben, egy órával a
kezdés előtt érkeztem. Kint a hőségriadóra tekintettel zacskós hűtött vizet
osztogattak a polgári védelem emberei – tekintettel arra, hogy palackos vizet
bevinni tilos volt, a hőmérő azonban bőven harminc felett járt. Én is
elfogadtam egy zacskóval. Már a nyakam hűtésének lehetőségéért is hálás voltam
annak, aki ezt kitalálta. Kár, hogy a rendezvény végén sokan nemtörődömségük jeleként hagyták maguk után az üres zacskókat.
Udvarias csomagvizsgálat, beléptető kapu,
jegyellenőrzést követően tiszta illemhely és pazar kilátás a Vajdahunyad
várára.
Elcsábultam és a D szektoron mentem fel először, hogy az utolsó
próbákat meglessem a gyakorló medencében. Egyszerre 5-6 csapat is próbált még
javítani az előadásán. Izgalmas volt látni a sok csoportot egyszerre, még
gyakorló dresszben, fürdősapkával, zene nélkül, ütemes bekiabálásra mozogni.
Olyan kukucskáló élmény.
Gyorsan elrepült a felesleges negyven perc. Még időben
a helyemre mentem, át az A szektorba. A lelátókon bőven volt hely, ami
meglepett, mert úgy emlékeztem, hogy két napja már nem volt jegy a
szabadkombinációs szinkronúszás selejtezőjére. De nem emlékeztem rosszul!
Elkezdődött a
próbaúszás. A magyar ifjúsági csapat kapott lehetőséget, hogy a medence és a
bíróknál lévő technika végső tesztelését elvégezze. Előadták a kűrt, amit
pontoztak is a bírók, csak versenyen kívül.
Tehát elkezdődött az úszás és vele
együtt a népvándorlás, a szektorok feltöltődése, valamint az én gyötrelmeim.
Mivel a mi szektorunknál nem volt önkéntes jegyvizsgáló, így a nézők
ténferegtek, nem tudván, hogy ha a B szektoros bejárton jönnek fel, attól még
jobbra A, balra B szektor fogadja őket. A B eleje, az A vége. Így persze volt,
aki rossz helyen ült. Jegyegyeztetések, egyezkedés, kivonulás, bevonulás.
Mindez nem csupán a tesztkűr, de még az első néhány csapat versenyszáma alatt
is. Úgy fél órán át biztos. Utána már csak azok jöttek és mentek, akik
megéheztek, megszomjaztak, vagy egyszerűen késtek, vagy megunták. De azok sem
zavartatták magukat, hogy a kb. négy és fél perces kűr végét megvárják, ami
után kb. 2 percük lett volna más zavarása nélkül érkezni, vagy távozni. Na, azt
már nem! Tettre kész nemzet a magyar. Ha eszükbe jutott, hát azonnal végre is
hajtották. Hogy történetesen ez másokat zavart, hát az már a mások baja. Persze volt akinek elnéztük, mert elnéztük... és még csak nem is kűr közben jött.
Azért az
udvariatlanságnak egyéb formái is akadtak. Egy anyuka jött a kislányával, és
leültek a lépcsőn, mert a gyerek nem látott a székéről és – mint később
kiderült - nagy rajongó volt. Este sorra kérte az autogramokat a VIP kijáratnál.
Ahogy leültek, pár perc múlva egy nagykalapos hölgy a macsó pasijával úgy
gondolta, hogy nekik épp jó lesz a kislány elé lehuppanni. Hiszen onnan pompás
a kilátás. Nekik. Szegény anyuka alig kapott levegőt felháborodásában. De
csendben felálltak és pár sorral lejjebb ültek le ismét. Először azt gondoltam,
biztos megkeresi majd a helyét a párocska a kűr végén és jófejségből nem a kűr
alatt császkálnak. Mekkorát tévedtem. Lement a szám, a csapat vonult ki a
vízből, de ők nem mozdultak. Udvariasan megszólítottam hát őket, hogy hová szól
a jegyük, mert szívesen útbaigazítom. Ártatlanul mosolyogva a hölgy annyit
válaszolt, hogy hát éppen oda. Tréfának jó volt, de komolyra kívántam fordítani
a dolgot, mert a nagy kalap kitakarta a fél medencét, amitől ugye se látni, se
fotózni nem tudtam. De hiába az újabb érdeklődés. Kérdésre csak kérdést kaptam:
Ugyan bizony mit zavar az engem, ha ott ülnek. Majd akkor szóljak újra, ha a
többi lépcsőn ülő is elmegy a helyére. Felnézve láttam, hogy reménytelen a
helyzet. Nincs jegyvizsgáló, nincs, aki helyükre küldje őket. A szemközti szektorokban
minden bejáratnál voltak zöld pólósok, nem is ült senki a lépcsőn. Puffogva
elhallgattam és csak reméltem, hogy mindezek ellenére fogom élvezni az estét.
S lőn csoda… A sok
ki-be mászkálás és a közjáték ellenére is pompásan szórakoztam és számtalan
számomra kedves képet készítettem. A kínai (1) csapat lenyűgöző volt és profi.
De nagyon tetszett a fehérorosz (10), a német (13), a mexikói (6), a japán (3),
az ukrán (2), a spanyol (5) és az olasz (4) is. Meg még sokan, de annyira a
hatása alá kerültem az egyes előadásoknak, hogy később nem tudtam felidézni,
kiket is láttam. Szuper volt! Ennyi vízen járó és repülő embert egy helyen!
Kifelé jövet nem siettem. Néztem és láttam ...
... a szinkronúszókat fotózkodni a medence szélén,
nézőket szelfizni a korlátnál,
a gyakorlómedencében rendületlenül úszni a csapatokat és persze a kivilágított Vajdahunyad várát és a Hősök terét.
A jégpálya épületénél az egyik ázsiai csapat tagjai épp akkor szálltak buszba fürdőköpenyesen, mikor odaértem és mosolyogva fogadták, hogy fotózom őket.
fotózkodtak,
vagy épp mobiloztak,
míg buszukra vártak, ami a szállóba repíti őket.
Közvetlenek, barátságosak és szemtelenül fiatalok voltak. Hát még a rajongóik. Akik talán tíz év múlva ugyanígy fogják az autogramot osztogatni. Így legyen!
