2017. július 21., péntek

Gyötrelmes gyönyörű szabadkombinációs selejtező - sok képpel


Az első szinkronúszó élményem a Margitszigeten rendezett 2006-os úszó EB-hez kötődik. Már akkor is volt gépem, de még csak filmes. Illetve kipróbálásra volt nálam egy kedves kolléganőm digitálisa, amihez nemigen értettem. Messze is voltunk a medencétől, még lassú is volt az általam birtokolt technika, de sikerült addigi életem legjobb képét megcsinálni egy kiemelésnél. A Nemzeti Sportban megjelent ugyanez szemből. A bírók felől. A sportfotós ott ült. Akkor szerettem bele a szinkronúszásba.


Tudtam, hogy most is szeretnék fotózni, mert apukám szuper gépe van nálam kölcsönbe. Jó helyet próbáltam választani magamnak az on-line jegyvásárlásnál, de sajnos honfitársaim mentalitását kihagytam a számításból. De ne vágjunk a dolgok elébe!


Időben, egy órával a kezdés előtt érkeztem. Kint a hőségriadóra tekintettel zacskós hűtött vizet osztogattak a polgári védelem emberei – tekintettel arra, hogy palackos vizet bevinni tilos volt, a hőmérő azonban bőven harminc felett járt. Én is elfogadtam egy zacskóval. Már a nyakam hűtésének lehetőségéért is hálás voltam annak, aki ezt kitalálta. Kár, hogy a rendezvény végén sokan nemtörődömségük jeleként hagyták maguk után az üres zacskókat. 


Udvarias csomagvizsgálat, beléptető kapu, jegyellenőrzést követően tiszta illemhely és pazar kilátás a Vajdahunyad várára. 




Elcsábultam és a D szektoron mentem fel először, hogy az utolsó próbákat meglessem a gyakorló medencében. Egyszerre 5-6 csapat is próbált még javítani az előadásán. Izgalmas volt látni a sok csoportot egyszerre, még gyakorló dresszben, fürdősapkával, zene nélkül, ütemes bekiabálásra mozogni. Olyan kukucskáló élmény. 

  


Gyorsan elrepült a felesleges negyven perc. Még időben a helyemre mentem, át az A szektorba. A lelátókon bőven volt hely, ami meglepett, mert úgy emlékeztem, hogy két napja már nem volt jegy a szabadkombinációs szinkronúszás selejtezőjére. De nem emlékeztem rosszul!


Elkezdődött a próbaúszás. A magyar ifjúsági csapat kapott lehetőséget, hogy a medence és a bíróknál lévő technika végső tesztelését elvégezze. Előadták a kűrt, amit pontoztak is a bírók, csak versenyen kívül. 

Tehát elkezdődött az úszás és vele együtt a népvándorlás, a szektorok feltöltődése, valamint az én gyötrelmeim. Mivel a mi szektorunknál nem volt önkéntes jegyvizsgáló, így a nézők ténferegtek, nem tudván, hogy ha a B szektoros bejárton jönnek fel, attól még jobbra A, balra B szektor fogadja őket. A B eleje, az A vége. Így persze volt, aki rossz helyen ült. Jegyegyeztetések, egyezkedés, kivonulás, bevonulás. Mindez nem csupán a tesztkűr, de még az első néhány csapat versenyszáma alatt is. Úgy fél órán át biztos. Utána már csak azok jöttek és mentek, akik megéheztek, megszomjaztak, vagy egyszerűen késtek, vagy megunták. De azok sem zavartatták magukat, hogy a kb. négy és fél perces kűr végét megvárják, ami után kb. 2 percük lett volna más zavarása nélkül érkezni, vagy távozni. Na, azt már nem! Tettre kész nemzet a magyar. Ha eszükbe jutott, hát azonnal végre is hajtották. Hogy történetesen ez másokat zavart, hát az már a mások baja. Persze volt akinek elnéztük, mert elnéztük... és még csak nem is kűr közben jött.


Azért az udvariatlanságnak egyéb formái is akadtak. Egy anyuka jött a kislányával, és leültek a lépcsőn, mert a gyerek nem látott a székéről és – mint később kiderült - nagy rajongó volt. Este sorra kérte az autogramokat a VIP kijáratnál. 


Ahogy leültek, pár perc múlva egy nagykalapos hölgy a macsó pasijával úgy gondolta, hogy nekik épp jó lesz a kislány elé lehuppanni. Hiszen onnan pompás a kilátás. Nekik. Szegény anyuka alig kapott levegőt felháborodásában. De csendben felálltak és pár sorral lejjebb ültek le ismét. Először azt gondoltam, biztos megkeresi majd a helyét a párocska a kűr végén és jófejségből nem a kűr alatt császkálnak. Mekkorát tévedtem. Lement a szám, a csapat vonult ki a vízből, de ők nem mozdultak. Udvariasan megszólítottam hát őket, hogy hová szól a jegyük, mert szívesen útbaigazítom. Ártatlanul mosolyogva a hölgy annyit válaszolt, hogy hát éppen oda. Tréfának jó volt, de komolyra kívántam fordítani a dolgot, mert a nagy kalap kitakarta a fél medencét, amitől ugye se látni, se fotózni nem tudtam. De hiába az újabb érdeklődés. Kérdésre csak kérdést kaptam: Ugyan bizony mit zavar az engem, ha ott ülnek. Majd akkor szóljak újra, ha a többi lépcsőn ülő is elmegy a helyére. Felnézve láttam, hogy reménytelen a helyzet. Nincs jegyvizsgáló, nincs, aki helyükre küldje őket. A szemközti szektorokban minden bejáratnál voltak zöld pólósok, nem is ült senki a lépcsőn. Puffogva elhallgattam és csak reméltem, hogy mindezek ellenére fogom élvezni az estét.
S lőn csoda… A sok ki-be mászkálás és a közjáték ellenére is pompásan szórakoztam és számtalan számomra kedves képet készítettem. A kínai (1) csapat lenyűgöző volt és profi. 





De nagyon tetszett a fehérorosz (10), a német (13), a mexikói (6), a japán (3), az ukrán (2), a spanyol (5) és az olasz (4) is. Meg még sokan, de annyira a hatása alá kerültem az egyes előadásoknak, hogy később nem tudtam felidézni, kiket is láttam. Szuper volt! Ennyi vízen járó és repülő embert egy helyen!











































Kifelé jövet nem siettem. Néztem és láttam ...








... a szinkronúszókat fotózkodni a medence szélén, 



nézőket szelfizni a korlátnál, 



a gyakorlómedencében rendületlenül úszni a csapatokat és persze a kivilágított Vajdahunyad várát és a Hősök terét. 




A jégpálya épületénél az egyik ázsiai csapat tagjai épp akkor szálltak buszba fürdőköpenyesen, mikor odaértem és mosolyogva fogadták, hogy fotózom őket. 



A VIP bejáratnál a lányok autogramot osztogattak, 



fotózkodtak, 



vagy épp mobiloztak, 




míg buszukra vártak, ami a szállóba repíti őket. 



Közvetlenek, barátságosak és szemtelenül fiatalok voltak. Hát még a rajongóik. Akik talán tíz év múlva ugyanígy fogják az autogramot osztogatni. Így legyen! 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése