Nem szoktam, de most kérlek: nyisd meg a linkeket is! Azzal együtt kerek ez a bejegyzés.
Megszűnik a testérzékelés.
134 perc vizuális beszippantottság. Tömény zene, miközben bepillanthatunk egy félénk kisfiú életébe, aki mert nagyot álmodni és másokat is meghívott ebbe az álomba. Aki nem vette el élete szerelmét, de élete végén igaz barátokra lelt. Aki mert teljesen egoista lenni, de tudott visszafordulni egy tévútról és akár megalázkodni is. Aki mögött ott állt egy anya, egy hugi és egy igaz barát(nő), akik mind hittek benne, valamint a Queen család, akik egymás nélkül sosem lettek volna azok, akik.
Hogy mennyi
a film valóságalapja? Nem számít. (Ha mégis érdekel - az előző linken angolul, itt pedig
megnézheted magyarul.) Elvarázsol, beszippant. Lüktet a zene és mi az egész
Wembley stadionnal együtt lüktetünk. Mint a zarándokok Mekkában, ugrik be a film egy szakaszán, amikor felülről mutatják a stadiont, közepén a fekete árnyékolós hangmérnöki pulttal... Egy mindenki. Varázslatosan és félelmetesen egy. Mert a zene drog. Annak is aki hallgatja, de főleg annak, aki csinálja. Ott fenn a színpadon lenni... aki átélte az tudja. Két fellépés közt, amikor nincs ez a drog, csak a rettentő üresség és sötét. Amit csak a barátaival tud elviselni az ember, ha vannak. Vagy sajnos csak másféle droggal.
A zenekar tagjait teljesen élethűen jelenítik meg úgy külsejükben mint mentalitásukban a színészek. Az volt az érzésem, hogy a valódi Queent látom. Nem csak Freddie alakítója (Rami Malek, aki gyakorlatilag
Freddie-vé vált, amit ez a 10 perces feltétlen megnézendő videó is bizonyít), de Brian May (Gwilym Lee), Roger Taylor (Ben Hardy) és John Deacon (Joseph Mazzello) megjelenítői is páratlanok voltak. Nemcsak a megszólalásig, de utána is hasonlítottak. A
sminkesek munkája is kitűnő eredményt hozott.
És áradt a zene, miközben bepillantottunk a dalok születésébe, valamint egy zenekar születésébe, agóniájába és feltámadásába. Meg egy félénk kisfiú küzdelmébe, hogy felismerjen igaz értékeket, igaz barátokat. És aztán ne adja meg magát a betegségének sem, az önsajnálatnak sem, hanem küzdjön 1991. november 24-ig.
Ment a stáblista már egy ideje, amikor feltűnt, hogy nem csak én ülök megbabonázva a helyemen, ahogy szoktam, de az egész mozi. Senki nem mozdult. Senki nem állt fel, nem ment ki, míg ment a filmen a képanyag. Csak amikor a zene utolsó taktusai szóltak - már kép nélkül, pusztán a stáblista végét mutatva -, akkor mozdultak meg páran. Pedig - ugyan szüleim korú házaspár is érkezett - a nézők többsége vélhetően nemigen hallhatta Őfelségét Freddie életében játszani, vagy nagyon hátulgombolósként. Hiszen Mercury már 27 éve halott. A nézők többsége meg harminc körüli. Azt a bizonyos
Tavaszi szél vizet áraszt dalt kevesen hallhatták közülük 1986. július 27-én.
Ilyen filmen talán még életemben sosem voltam. Megszűnt a testérzékelésem és egyfajta sokkot kaptam. Már egy órája vége a filmnek és én még mindig a hatása alatt vagyok, pedig közben tömegközlekedésen jöttem haza. Én magam is erős, magabiztos, bátor és bizakodó vagyok, egynek érzem magam a világgal. Mint azok a tízezrek, akik az
1985-ös Live Aid-en tanúi voltak a Queen feltámadásának (legalábbis a film szerint).
Ezt a filmet nem lehet egyszer megnézni. Nem elég egyszer átélni. Ez is drog. Mint a zene. Például a
Bohemian Rhapsody, amit - mivel közel hat perc - állítólag sosem fognak leadni a rádiók... de a közönség mégis másként gondolta. Ma is másként gondolja. Freddie hagyott maga után valamit, amire még apukája is büszke lehetett végül - szép szavakat, eszmét, értékeket ... kicsit önmagát. A karizmáját. És mint a karizmatius személyek általában, hát ő is két végén égette a gyertyát. (Zárójeles karizmatikus kedvenceim Cipő, Leonard Cohen...) Talán ettől szép a fénye. Hihetetlen érzéke volt a közönség megmozgatásához. Az ötlet Briantől eredt a film szerint és először a We will rock you-ban alkalmazták. És mint minden karizmatikus személy esetében, halála után már nem lehetett Queenről beszélni (Cipő és Republic). Mint egy család, mint egy szövetség. Ha valaki kiszáll, már nem lesz ugyanaz. Mert nem vagyunk pótolhatóak.
És itt egy kis kitérő a kedvenceimre. Kevés ilyen volt. Hat évesen láttam az
ABBA filmet (az Ausztrál turnéról) anyukámmal és egy életre kedvenceim lettek. Az első kedvenc zenekarom és sokáig az egyetlen. Középiskolásan jött el a
Queen ideje. Majd az egyetem után a
Republic. Felnőttként pedig
Leonard Cohen. Ők egymás mellett a mai napig a NAGY ŐK számomra. A karizmatikusok. Volt valamijük, ami másnak nincs. És ami beszippant, hipnotizál. Mint ez a film. Igazi flow élmény volt.
Az már csak hab a tortán, hogy értékeket is közvetített, mindamellett kulturáltan jelenítette meg a szerelmet, szexjelenet kendőzetlen mutogatása nélkül. Bár nem titkolta Freddie vonzalmának irányát és utalt a meglehetősen kicsapongó életére, mégis mindezek képi megjelenítése "visszafogott" volt. A legdurvább az - azt hiszem összesen 4 - csókjelenet (amiből még a férficsókok sem lettek annyira nagyon sokkolók, mert a "helyén" voltak).
Mindamellett a humor sem hiányzott a filmből... lehetett kacagni, hahotázni is egyes részeken. És volt sok ütős kulcsmondat, fontos üzenettel...
Azt hiszem, már csak ezek miatt is hamarosan újra megnézem. És persze a zene miatt is, ami összeköt, amivel együtt és amiben együtt lélegzünk. Mert a zene veszélyes "drog".
De nélküle lehetetlen élni...
