Előre bocsátom, hogy nem vagyok sem művészettörténész, sem Ország Lili festészetének ismerője. Életemben először
láttam képeket tőle, melyek többsége nem is tetszett, vagy ragadott meg
különösebben. A kiállítás azonban mély hatást gyakorolt rám. Mindaz, amit
megtudtam Ország Liliről úgy képei, mint levelezése, önvallomásai, vagy a
képeihez és korszakaihoz készített művészettörténeti összefoglalók és életrajza
révén. A kiállítás végére összeállt bennem egy szubjektív Ország Lili kép.
Számomra katarzishoz vezető utazás volt. Erre invitálom most az olvasót. Sajnos
csak szavakkal, mert fotózni tilos volt.
Néhány jó kép látható viszont az Index
oldalán, illetve a cikk végén felsorolt honlapokon.
A kiállítás bejáratánál Ország Lili egész falat kitöltő fekete-fehér portré fotója fogad. Szép nő. Félhosszú,
sötét hajjal keretezett fehér arc. Kleopátra módra kihúzott szemek. Távolba
néző, szomorú tekintet. Magány. Távolság. Horoszkópja is ezt mutatja jobb kéz
felől, ott a falon: 1926. augusztus 8-án délután 5 óra, Ungvár.
Érett, határozott nő, de
végtelenül magányos. Erről vall a belépőt fogadó két első kép is. Kislányt
ábrázolnak téglafal előtt. Saját vallomása szerint már gyermekkora is magányos
volt: szülei helyett Frauline foglalkozott vele. Életrajzából megtudom, hogy
1944-ben a zsidó kitelepítések során anyjával és testvérével az ungvári
téglagyárban lévő gyűjtőtelepre vitték. A deportálástól az apja által szerzett
menlevél és később hamis papírok révén menekült csak meg. Az átéltek hatására a
rettegés, a szorongás és a magány zárta börtönébe. Személyisége zárt,
alkalmazkodásra képtelenné vált.
Erről nem pusztán a korai évek képei, de egy levél is tanúskodik.
Bálint Endre írta 1956. július 12-én, hogy Lili írását megmutatta egy
grafológusnak, amire a következő jellemzés érkezett:
„Sötét hajlamú nő, harminc
körüli. Van benne valami félelem, amit nem lát maga sem tisztán, hogy mi vagy
ki felé irányul. Fél a fizikai szenvedésektől, ami determinálja sex vonalon is.
Hideg és ritkán tud oldódni. Valószínűleg művészettel foglalkozik, de van benne
valami görcsösség, vonzódás a sötét színekhez, ha éppen festő az illető nő.
Mintha összerakná valamiféle rejtett rend szerint a dolgokat, amit az emberek
nem nagyon fognak megérteni, de ezzel nem törődik. Rendkívül ideges, de
önfegyelemmel rendelkezik. Van gyakorlati érzéke is és számolni tudás az
idejével. Amit, vagy akit szeret, ahhoz hű marad. Általában etikus lény, aki
semmiképpen nem szolgáltatna ki senkit másoknak. Alapjában véve egyszerű ember,
de egyszerűsége mögött belső megdolgozottság van. Vannak okkult erők benne,
lehet, hogy rejtetten, de lehet, hogy tud róluk. Valami józan egocentrikusság
jellemzi, ami nem sért másokat, de a maga életét nem hagyja megzavartatni.
Gyerekes vonások jellemzik és zavart, ha emberek között van. Érzéseiben a
halál, különös nyomatékkal van jelen, mintha izgatná ez a probléma. Lehet, hogy
volt egy gyereke, aki meghalt, vagy fél attól, hogyha lenne; ez bekövetkezne.
Valakit mindenesetre félt, aki közel van hozzá. Nem kimondottan intellektuel a
szó hétköznapi jelentése szerint, de mégis értelmesen szelektál a számára
fontos, vagy nem fontos dolgok között. Mégis inkább az intuíciója szerint
cselekszik, akár az emberek megválogatását, vagy a neki tetsző dolgok fölött
dönt. Elég jó emberismerő s így általában nem csalódik a barátaiban és
barátnőiben. Olyan valaki, aki fejlődni akar abban, amit csinál. Az életet nem
látja értelmetlenül átélt időnek, hanem célja van vele. Alapjában véve szerencsés
embernek lehet nevezni, mert nincsenek döntő ki nem éltségek, ami annyi embert
tesz elégedetlenné és szerencsétlenné. Valami furcsa hisztérikusság azért van,
de nem engedi nagyon kibontakozni, mert le tudja mérni a hatását.”
Bálint Endre, Ország Lili jó barátja erre még hozzáfűzi a levélben: „Én azt hiszem Lilikém, hogy elég pontos
grafológia ez, persze, amilyet egyáltalán valaki, aki könyvből tanulta, mint ez
az ismerősöm, elsajátíthatott.”
A kiállítás képeit nézve és mellettük Ország Lili vallomásait olvasva
igazat adtam magamban a grafológusnak és Bálint Endrének. A félelem, a magány,
a sötét színek, de mindezen közben a töretlen útkeresés és megújulás, a belsőt
tükröző képi világ és valami stabilitás is jelen vannak.
Barátja kevés volt, bár mint
maga is elismerte, sokan szerették. Ő azonban keveseket fogadott bizalmába,
akiket azonban megszeretett, azokban feltétel nélkül bízott. Egy fekete falú
beugróban kiállított levelek tanulsága szerint ezen kevesek közé tartozott
Róbert (Rosenberg) Miklós, aki először tanította őt rajzolni, s akivel később minden
tervét megosztotta egész életen át tartó levelezésük során.
Bálint Endre volt fogadott mestere, akivel kölcsönösen hatást
gyakoroltak egymásra.
Pilinszky Jánossal is nagyon közeli kapcsolatban állt világuk,
világlátásuk hasonlósága miatt. Pilinszky nyitotta meg egyik kiállítását,
cikket írt művészetéről, neki dedikálta az Élet és Irodalom 1972. október 28-i
számában megjelent „Így teltek napjaink” című művét, sőt több képének is ő
adott címet. Temetésén a búcsúbeszédet is ő mondta el.
Rácz István, a XX. századi műgyűjtés egyik legjelentősebb képviselője
volt Ország Lili első gyűjtője, Kolozsváry Ernő – a kiállítás kurátorának
édesatyja, Győr első szabadon választott polgármestere – pedig legjobb barátja,
legnagyobb gyűjtője volt.
A kiállítás Ország Lili művészetét korszakokra bontva tárja a látogatók
elé. Fehérre festett falakon, tágas térben a képek. A kapcsolódó témák
beugróinak fala ezzel szemben fekete vagy vörös.
A Korai évek az 1952-1954
közötti időszakot öleli fel. Ország Lili az ötvenes évek nyomasztó
légkörében keresi saját útját és lel rá végül a falra, mint festészete
alapelemére. Képeit ekkoriban a halál és az elmúlás asszociációi hatották át.
Első – általa – katalógusszámot kapott képe a „Magtár”, melyben saját bevallása
szerint is a magot őrző lélek jelenik meg. A mag, mely már a Bibliában is az
élet és az újjászületés, illetve a meghalás szimbóluma volt. A szintén 1952-ben
festett „Kóró” talán önvallomás: szúrós és magányos.
Ebben az időszakban képeit a sárga és a zöld tompa árnyalatai uralják.
Minden olyan színtelen és fénytelen. Tájak, kövek, sírok. A magány
kézzelfogható. Valahogy minden olyan statikus, életnélküli még akkor is, ha van
ember a képeken. Ahogy önmaga is bevallotta: „sosem rajzoltam az embert cselekvő aktivitásban, hanem mint
kiszolgáltatott lényt: személytelenül, védtelenül, szemlélődve, álmodón,
magányosan”. Ezzel szemben például a cipőkről festett képei szinte
mozgékonyan, élettel telin hatnak. Még akkor is, ha a Dunába lőtt zsidókat
juttatják eszembe. De ezek a képek már a következő korszakban születtek.
Még ugyanezen térben jelenik meg ugyanis az 1955-1957 közötti időszakot felölelő Ortodox szürrealizmus
időszaka. Az addig tágas ábrázolás szűkül, behatárolódik és egyértelműen fő
motívummá válik a fal. A fal, amely titkot, félelmet, szorongást fejez ki. Ország
Lili a benne élő falakat jelenítette meg képein, önmagát akarta velük kifejezni.
Magyarországon talán ő volt az egyetlen, aki a klasszikus szürrealizmust
képviselte, ezen korszakával.
A kiállításon egy külön piros falú beugróban a rá nagy hatást gyakorló
szürrealista festők is megjelennek. Paul Delvauxtól a Táj lámpásokkal, valamint
Giorgio de Chiricotól Az indulás rejtelme című képek bár szürreálisak, de mégis
élettel teliek. Vidámság, humor van bennük. Ezzel szemben Toyen Álom című képe
meglehetősen nyomasztóan hat. Toyen cseh festőnő volt az, aki a szürrealisták
közül legközelebb állt talán Ország Lilihez.
A szürrealista korszakban képei színesebbek és élénkebbek mint a
megelőzőben. Megjelenik például a kék. Mindazonáltal itt is átüt a magány. Az
1955-ben festett Fátyolos nő képen felszabadultság, mozgás, dinamizmus van, de
a nő háttal áll, szemben a fallal. Ahogyan a kiállításon lejátszott rövid riportból
megtudtam, Ország Lili mindig magányosan festett és képét sosem láthatták
addig, míg véglegesen el nem készült. Ha látogatót fogadott, a még készülő
képet a falnak fordította. Számára olyan volt a festés, mint egy ima.
Szégyellte volna, ha valaki festeni látja.
A fehér falból kiemelkedő
vöröstéglás falra két jelentős, 1956-ban festett kép került. A Nő fátyollal (Nő
fal előtt) és a Fekete ruhás nő. Az egyiknek fátyol takarja arcát, a másik
pedig mintha maga is csupán árnyék, az árnyékvilág lakója volna. Mindkét képen
az egyetlen alak egy nő, aki utat keres a labirintusban, ahogyan majd Ország
Lili is élete utolsó korszakában (vagy talán egész életében).
A Fekete ruhás nő képről írja, hogy saját lelki önarcképe, önmaga
Panaszfala. Reménytelen keresés is lehetne a címe. Szintén vallomásaiból
tudjuk, hogy számára a festés ritkán okozott örömet, mi több „reszketek attól a gondolattól, hogy
megrekedek, hogy nem tudok továbblépni, hogy mi lesz, ha nem tudok festeni,
mert egyre nehezebb festői problémákat állítok magam elé”.
A korszak képein azonban számomra a groteszk is átvillan. Az 1956-ban
festett Akasztott nő, melyet Rácz István levelének tanulsága szerint 1956.
október 23-án délelőtt fejezett be, kissé örkényien hat. Rózsaszín női ruha lóg
egy végtelenbe futó vasúti sínpár felett kifeszített villanyvezetéken. Nincs
benne ember, csak a ruha. Rózsaszín ruha
a végtelenül fekete csillagos ég háttere előtt. Libeg. Már-már groteszk. Pedig
Lili önvallomása szerint a borzalmak előszele ütötte meg és azt festette bele a
képbe.
Párban mellette ugyanazon a vöröstéglás falon az 1955-ben festett Szorongás, ami első pillanatra egy középkori
madonnaképet idéz. Jobban megszemlélve azonban szinte ijesztő a nő lábainál
álló hatalmas szürke patkány, a börtönszerű téglafal apró ablaka, a nő fekete
ruhája és fehér fátyollal letakart arca. Bár van benne valami nyomasztó,
számomra azonban a szorongást oldja a kis ablak által képviselt fény és levegő.
Vélhetően erről a képről szól Bálint Endre már idézett, 1956. július 12-i, Ország
Lilihez intézett levelében a vers, melyről azt írja, hogy kimásolta a „Szabad
művészet” utolsó számából. Íme.
„Egy
képről.
Egy
fátyolos nő ül a padkán / Fekete falak között némán
Lábát
rágcsálja egy patkány / Kezét mereven tartja és bénán
Fehér
fátyol takarja fejét / Az ablakon túl atomgejzír
Nem
találja sehol sem helyét / Festője és esti órákon felsír
Hogy
hol a fenébe a Mester / Ki helyettem festene képet
Lenne
itt szemmel és testtel / Amellyel annyiszor félrelépett
S
mivel nem jő kit vár: jött a rontás / Maszatolás a fekete képen
És
annyi elizélt montázs / Akiket kivágott az elmúlt héten.
És
végül nem maradt más hátra / Fogni a batyut és menni már
Mátrába,
hol több a festő, mint a Mátra / Hol a Mester levele vár…
Melyben
írja aztat, hogy bele fáj / Meg hogy egész nap grafikázik
S
ahol él az fura táj / vagy megsül vagy bőrig ázik stb. stb.”
A képhez egyébként egy montázs is kapcsolható, mely egy fekete falú
beugró részben függ, több más Ország Lili által készített montázzsal
egyetemben. A montázsok, melyeket az ötvenes évek közepétől egészen haláláig
készített, közel álltak szívéhez, de nem önálló műként, hanem pusztán képeihez
készülő tanulmányként tekintett rájuk. Életében nem is engedte kiállítani őket,
bár célja ezekkel is a belső tartalom kifejezése volt.
A következő tágasabb tér falán függ néhány kép, mintegy átmenetként két
korszak között. Még a szürrealizmust képviselik, de teljesen eltűnik már róluk
a perspektíva, a motívumok síkban jelennek meg, mint a következő korszak képein,
melyek ezt a teret uralják. Feltűnő ezeken az átmeneti képeken, hogy az alakok
úgynevezett hold-portrék. Fejük a hold felszínéhez hasonló. Egyik jelentős kép
ezek közül az 1957-ben festett Mementó, melyhez Pilinszkynek az alábbi verse
(Ravensbrucki-passió) kapcsolható:
„Kilép
a többiek közül, / megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van, / a pórusait látni,
mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”
mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van, / a pórusait látni,
mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”
A következő az 1958-1959 közötti
Ikonos korszak, mely bulgáriai és oroszországi utazásainak hatását tükrözi.
Ekkor találkozott a szláv ikonokkal, a vallás misztikumával. Ezen időszak képei
kicsit meditációs képeknek is tekinthetők. Egyfajta menekülés a borzalmak elől
egy másik világba. Ez egy viszonylag színesebb, de egyre kevésbé figuratív
korszak. Megjelenik, és innentől jellemzi művészetét az absztrakt, az elvont. Itt
azért még néhol egy-egy krisztus, vagy kereszt felismerhető. A színekben a
barna a domináns elem.
Kiegészítésként kortársak képei és ikonok is függnek egy vörös falon.
1960-1965 közötti Városkép
korszakban a misztikumot felváltja a
mítosz. Mitikus romok, mitikus falak. Vágya volt megfesteni a romokat, ahogy
ránk maradtak és felderíteni azt, amik voltak. Színei felveszik a pusztuló
városok monokróm arculatát. Főképp szépia és barna fehérrel. Kivétel az
1960-ban készült két Aranyváros kép, vagy az 1965-ben festett Vörös város. Ezek
színesek.
A képeken már semmi nonfiguratív elem nem jelenik meg, viszont innentől
kezdve a látványelemek folytonosan kitöltik a teret.
Az 1966-1969 közötti Írásos
korszak képein írni kezd a falakra, pergő vakolatokra. Hol héber, hol latin,
hol perzsa, hol kopt írással. Ezen időszakban megmozdultak a képek. Mozgalmasak
és újra élénkebbek, színesebbek. Domináns a barna, de a fekete, a vörös és a
kék is megjelenik. Merész kísérletezés süt a képekből.
Az 1970-1973 közötti Útkeresés
során születnek a Madonna-képek és a Pompeji-sorozat. Új technikákkal is
kísérletezik: lazúrozás, kaparás. Feltűnik már a nyomtatott áramkör is – mely
majd következő időszakában uralkodik el teljes mértékben -, mint a kommunikáció
szimbóluma.
A Múltba nyíló kapuk dolgozik ezzel a motívummal, formája pedig már a
következő korszak előszeleként a labirintus, ami szintén a modern civilizáció
jelképe. A megjelenő kapu a fal része, ami azonban már nem csak elválaszt, de
össze is köt.
Ebben az időszakban nagy hatást gyakorolt rá az ádámosi unitárius templom festett famennyezete. Számos képe
kazettás mennyezet stílusában tagolt. Ilyen például az Ikonfal I-II és a
Pompeji III. Ebben az időszakban jelenik meg képein valami erős rendezettség,
mely a labirintus korszakot teljesen áthatja majd.
Egy apró, fekete falú beugróban hatalmas teljes alakos kép az utazó
Ország Liliről. Szeretett utazni, de a szocialista Magyarországról ez
meglehetősen nehéz és bürokratikus folyamat volt. Egyedi utazásaihoz meghívó
levél volt szükséges külföldön élő barátaitól, vagy maradtak a társasutak, a
maguk feszített tempójával. Utazásai alkalmával számtalan vázlatot készített,
melyeket későbbi festményeihez utasításokkal is ellátott. A kiállított
vázlatkönyvek még zenehallgatási javaslatokat is tartalmaznak. Mellettük
barátainak írt képeslapok és naptármásolatok is találhatók utazási
bejegyzésekkel. Utazásai inspirációt jelentettek a további munkához, de egyben
le is zártak egy már megfestett korszakot.
Élete utolsó, 1974-1978 közötti
időszaka a Labirintus korszak. Kiérlelt, érett képek. Megállapodott stílus.
A kivételesen a képeknek fekete hátteret adó és labirintust képező falak közé
lépve Pilinszky sorai fogadnak: „Lépjünk
be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy
egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.”
Belépve rend és rendezettség fogad. És színek. Barna, kék, fekete,
fehér és néhol vörös. Az alap a nyomtatot áramkör, mint a modern kor és
kommunikáció jelképe. De ott vannak az antik szobrok, boltívek, kapuk és a
korábbi korszakból már ismert írásjelek. Antik és modern. Múlt és jelen. Halott
és élő. Nyugodt és mozgalmas. Együtt, egységben. Mégis áthatva a már oly jól
ismert magánnyal és szomorúsággal. Önmaga így vall erről: „Mindig is vonzott a labirintus regénye, ez az emberiség egyik legősibb
meséje. A ma és a múlt egyformán benne van a labirintusban, úgy érzem, hogy az
életem, mindenki élete hasonlít a labirintus folyosóihoz, amit végig kell
járnunk, mindig falakba, kapukba ütközve, tovább haladva, a mélyben lévő titkok
felé… Az én labirintusom kövekből épül föl és városokból. A falakon sok minden
más mellett megtalálom a labirintus XX. századi jelképét, a nyomtatott áramkör
rajzát. Ez századunk emblémája is lehetne.”
Ebben az időszakban sok vázlatot készített képeihez, jegyzeteiben pedig
a festés közben hallgatott zenére is tett utalásokat. A kiállítás ezen termében
halk zene szól, mintegy aláfestésül: Schubert G-Dúr vonósnégyesének(No. 15.) második tétele. S néha a zenei aláfestéssel kísérve megszólal
Alföldi Róbert tolmácsolásában Pilinszky János Apokrifje.
„Szavaidat, az emberi beszédet /
én nem beszélem.” A szavak hirtelen megpendítenek valamit a lelkemben. Egy
emlék tör föl saját labirintusom mélyéből. Huszon öt éve adtuk elő ezt a
versműsorunkban. És most felidéz mindent, amit akkor jelentett, és akikhez
kötődött. Számomra itt érkezett el a katarzis. Képek … vers … emlék. Szépség és
fájdalom. Ültem és hallgattam.
Aztán újra végigjártam az egész kiállítást. Már Ország Lili lelkébe és
a sajátomba is kicsit bepillantva hagytam hatni magamra a képeket. Ha ezek jelentős
részéhez nem is, de Ország Lilihez, az emberhez mindenképp közelebb kerültem.
És magamhoz is. Az ÉLET által adott feladathoz, melyet Bródy János a Kőműves
Kelemen rockballadában így fogalmaz meg:
Alkotni születtünk erre a földre / S
nem csak megélni szép napokat
Várakat emelni a hegytetőkre / Széles
folyókra nagy hidakat
Alkotni születtünk erre a földre /
Meghódítani a természetet
Járható utakat hegyeken völgyeken /
Gazdaggá tenni az életet
Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik / Amit
rakunk éjjel, hajnalra leomlik
Átkozott vidék ez, átkozott e táj / Dolgozunk
egész nap, s mind hiába már
Az alkotás teszi az embert emberré /
Nem vagyunk mulandó tavaszvirág
A mű amit teremtő akarat létrehoz /
Istenné emeli az ember fiát
Nézzetek széjjel a földön testvérek /
Láthattok megannyi világ csodát
Alkotni születtünk erre a földre /
Munkával épül egy szép új világ
Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik / Amit
rakunk éjjel, hajnalra leomlik
Átkozott vidék ez, átkozott e táj / Dolgozunk
egész nap, s mind hiába már
Már ismét a labirintusban, egy apró kukucskáló lukon benézve dupla
szárnyasoltár. S ekkor felhangzik:
„Mert
elhagyatnak akkor mindenek.”
Az egyik középső táblája mintha romokat
formázna (Labirintus – Kapuban ülő figura), a másiké hatalmas toronyház
(Labirintus XXIX – Katedrális kapuja). Mindkettőnek oldalán a szárnyakon a
nyomtatott áramkör, mint írás.
„Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserü léptekért. … Visszafogad
az ősi rend.”
A vers iszonyú nyomatékot ad a Labirintus időszak összes képének. És
számomra kifejezte Lili hiányát is Pilinszky számára – bár tudom, hogy a vers
jóval Ország Lili halála előtt született, egészen más témában.
A kijárat előtt Ország Lili vallomása búcsúztat:
„Ez az én labirintusom, ezen
végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín,
de itt nem lehet megalkudni… Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor
zárják be, ha én már nem leszek.”
Igen. Alkotni születtünk akkor is, ha ez kínnal, megpróbáltatással jár.
Aztán elment. Mikor megkapta a csodás műteremlakást, mikor révbe ért
elragadta őt egy elhanyagolt miómái következtében végrehajtott sikeres műtét
után a tüdőgyulladás. 52 évet élt.
Kilépek a hatalmas, vaskarikás kopogtatójú faragott fakapun.
Sötét folyosó. Vitrinben a nyomatként használt nyomtatott áramkörök
táblái és a könyvek, melyekből montázsaihoz vágott képeket. Ezzel búcsúzom.
További hasznos linkek:
