Életképek élőszóban

A Magyar Kultúra Napján Keleti Éva kalauzolt életmű-kiállításán a Műcsarnokban

Mozgékony, határozott, minden képről van egy története, tele van tervekkel. A 88 éves Keleti Éva fotóriporter, a hazai portréfotózás ikonikus alakja kalauzolt saját életmű kiállításán a Műcsarnokban.

Talán nincs is a hazai színházi világban olyan ember, akit ne fotózott volna aktív éveiben. 25 esztendő MTI tapasztalatszerzés után 15 évig dolgozott az Új Tükörnek. Ott volt, dokumentált minden jelentős eseményen. Képeiből egy egész kortörténet rajzolódik ki. Aztán 60 évesen, egy korábbi elhatározását követve 25 évre letette a fényképezőgépet. Azt hitte abbahagyta. Míg idén nyáron, a készülő életműkiállítása zárótermének képeihez ismét kamera mögé nem állt, kiegyezve még a korábban elutasított digitális technológiával is.

Családjából két meghatározó személyiségről emlékezik meg a kiállításon. Nagymamája unokahúga Miklós Judit költő kitanulva a fotográfiát, a korabeli magyar íróvilágot is fényképezte, 

míg nagybátyja, Kabos Endre háromszoros olimpiai kardvívó volt és 1944-ben tűnt el, amikor a Margithídon kelt át annak felrobbantásakor. Éva olyan akart lenni, mint ő.

A Veres Pálné utcai leánygimnáziumban érettségizett, ahol az osztálytermükből át lehetett látni Tolnay Klári ablakára. A függöny ki- vagy behúzott állapota árulta el számukra, vajon ott jár-e éppen Darvas Iván, a nagy szerelem, később a művésznő férje. A Klárikáról készült képhez fűződő történet szerint a kép előterében lévő asztalt a „bejáró” igen soká takarította a különféle lerakódásoktól a fotózás előtt, majd kristályokat szeretett volna elhelyezni rajta, vagy rózsát, mert az illik a művésznőhöz, de, mint mondotta rózsára nem telik, a kristályok árát megitták. Így maradtak a nippek.

Keleti Éva az életműkiállítás fő üzenetét így fogalmazta meg: láttatni, hogy a szeretet segít élhetőbbé tenni a világot. 

A képek között valóban nagyon egészen látványosan sok szól erről a tényről. A Kulka Jánost testvérével ábrázoló fotó kapcsán jegyezte meg Keleti Éva, hogy János Janinának köszönheti, hogy még él. 

És hallhattunk arról is, milyen kitartóan ápolja évek óta Falusi Mariann a sclerosis multiplexben szenvedő Lang Györgyit. A kép magáért beszélt.

Láthattunk megtört kapcsolatokat, mint a Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán párosé nem sokkal Zoltán halála előtt, 

vagy Ferenczi Krisztina és Tímár Béla nászútra készülését, majd egyéni életválság idején készült portréjukat. Béla súlyos betegségét már tudta, amikor bohócnak sminkelve állt a kamerák elé, jelezve, hogy szeretné, ha mindenki ilyen bohócként emlékezne rá. Kriszta pedig a szülés után nem tudott visszakerülni a számára világot jelentő színfalak közé. A képsorozat azért készült, hogy felhívja rá a figyelmet. Hiába. Oknyomozó riporterként halt meg néhány évvel ezelőtt hosszas betegség után.

Keleti Éva Latinovitson és Tímáron kívül számos más művészről is készített fotóriportot az életből való távozásuk előtt. 

A 2019 őszén hosszas szenvedés után elhunyt Marton Lászlóról, aki az erkélyajtónak támaszkodik, szimbolikusan jelezve súlyos betegsége végső kimenetelét; 

illetve a tragikus hirtelenséggel távozott Gesztesi Károlyról. 

Az ő képe előtt találtak vörös rózsát a halálát követően. Egy portrésorozattal tiszteleg Domján Edit emléke előtt, akiről már fiatalon köztudomású volt, hogy negyven éves korában önként akar véget vetni életének, mivel nem akar megöregedni. 

Részben ő motiválta Keleti Éva döntését a visszavonulásra 60 éves korában. 

Jávor Pál képén egy fess úriember mosolyog ránk, aki azonnal elbűvölte a fiatal fotóst, pedig a kép csupán pár héttel halála előtt készült és akkor már összetört, beteg ember volt – ha mások nem látták. 

Kézdy György a kórházban állt a kamerák elé, majd nem sokkal később egy kórterem ablakán át távozott az életből. 

Tímár Józsefről a színházi előadás előtt készült a kép, amikor más súlyos betegen két bőröndöt megemelve próbálta ki, vajon bírni fogja-e az estét. 

A képről volt valaki, aki makacsul nem hitte el, hogy nem az előadáson készült. Amikor lekérte a darabról az információkat, derült ki, hogy a szerep szerint egy bőröndöt visz Tímár, tehát a két bőröndös változat nyilvánvalóan valóban nem az előadáson készült.

Fülöp Viktorról a portré egy nappal az után készült, hogy az Operaház a Hattyúk tavában a herceget alakító művészt alkalmatlanság okára hivatkozva eltávolította állásából. Az ő szemei is mindent elárulnak. 

Keleti Éva többször hangsúlyozta a képekről beszélve, mennyire sok dolgot elárulnak a szemek, mint a lélek tükrei. Példának hozta Ruttkai Éva két portréját. Az egyik a már említett, ahol Latinovitscsal állnak tört szerelmük romjai felett, míg a másik két-három évvel korábban, a lángoló kapcsolat idején készült. Éva szemei beszédesek.

A kiállítás azonban nem a szenvedésről, hanem a szeretetről, szeretetkapcsolatokról és Keleti Évának az ábrázolt művészekhez fűződő barátságáról, szeretetéről szól, sok-sok boldog pillanatot is megjelenítve. 

Pongor Ildikó vérbeli táncos, aki a fáról leesni készülő lányát is szerepéből egy pillanatra sem kiesve tartja meg a fán.

Mácsai Pál és Vecsey Miklós párhuzamos karakteréről is hallhattunk. Mácsai már főiskolásként úgy definiálta magát, mint aki nem színész, nem rendező, hanem élete célja, hogy színháza legyen, saját csapattal. Megcsinálta. 

Az évtizedekkel fiatalabb Vecsei még úton van.

Láthatjuk még a kiállításon a Keleti Éva szerint legszebb magyar színésznőt, Béres Ilonát fiatalon és jelen korában. 

Utóbbi képen Halász Judittal és Tordai Terivel az Esős vasárnap emlékfotózásán.

Gálvölgyi János kedvenc bohócaiból mutatott be kettőt. 

Keleti Éva pedig a felnőtté vált, nagypapai szerepben tündöklő négyesiker Csordás fivérek három még élő tagjáról készített fotóriportot.

 

Megtudhattuk azt is, hogy a Táncdalfesztiválon a fénykép tanulsága szerint Koncz Zsuzsa nem kapott 20-s pontértéket, de ő ezt minden módon titkolni akarta és ezért kérte Keleti Évát – aki ennek minden módon ellenállt -, hogy vetesse le a képet.

Gobbi Hilda kis autójában, a kép előterében a Nemzeti Színházból frissen mentett iratok. A Nemzeti felrobbantása előtt kérte meg Gobbi Keleti Évát, segítsen neki autóval a telkére szállítani a máskülönben pusztulásra ítélt iratokat.

Törőcsik Mariról egy egész falrészlet regél, majd a nyári visszatéréskor is készült egy a nagybeteg művésznőről.

A régi rendszerben szokásos fél órás Szabad Nép felolvasást jeleníti meg a gőzölgő fürdőben készült kép.

De van négy párhuzamos művészportré is a friss nyári képek között, 

csakúgy mint egy kép a Heilig-Eszményi házaspárról, valamint Szatmári Lizáról és az őt „örökbe fogadó” Telekes Péterről.

Az Örkény Színház négy művésznője arra kapott meghívást, hogy a Keleti Évát megihlető Örkény egyperces főhősével, a paprikakoszorúval jelenítsenek meg bármit.

Az utolsó terem végén fut egy 16 perces werkfilm, illetve néhány fénykép is látható Keleti Éváról azon művészek társaságában, akiket fotózott. 

A kiállítás február 2-ig még látogatható. 

Sushi délután Kokeshi babával

A pesti Vigadó adott otthont a Kulisszatitkok ǀ színház kívül – belül című kiállítás kísérő rendezvényeként 2018. július 12-én csütörtökön tartott japán alkotói napnak. A délutáni program keretében a hallgatóság többek között a japán színház- és konyhaművészettel, valamint a kokeshi babákkal ismerkedhetett meg.

Az est háziasszonya Mohácsi Szilvia szerkesztő-riporter és Turnai Tímea, a kiállítás kurátora volt. 

Elsőként Dr. ViharJudit irodalomtörténész, japán specialista, haikuköltő mesélt a japán színházról a hallgatóságnak.

A japán színház története a mítosz szerint az istenekkel kezdődött. Izanagi főisten leánya, Amateraszu (napistennő) elbujdokolt egy barlangba, mert nézeteltérése támadt öccsével, Szuszanooval (vihar- és tengeristen). Az istenek szerették volna előcsalni, mivel távozásával sötétség szállt a földre. A barlang bejáratának közelében Ame-no-uzume istennő, felfordított egy dézsát és elkezdett rajta táncolni az összegyűlt, aggódó istenségek előtt. Mivel Ame-no-uzume már félmeztelen volt a róla lehulló ruhák miatt, az istenek hangosan nevetni kezdtek. Mikor Amateraszu meghallotta a felbolydulást, előjött, hogy megnézze, mi történt. Így a világ ismét fénybe borult. Ez az első feljegyzett színpadi jelenet, a színház egyik gyökere. A másik a bábjáték, a bunraku, melynek elődei a papnők által a szentélyek előtt bábokkal előadott jelenetek voltak. 

Az első igazi színház a XIV. században jelent meg. Ez volt a No, melynek jelentése „képesség”. Zeami Motokiyo és apja KanamiKiyotsugu adták elő, nívósabb közönségnek, még szabad téren, fehér köveket használva világításul, a színpad alá elhelyezett agyagkorsókkal teremtve meg az akusztikát. Előadásuk az akkori sógunt, Ashikaga Yoshimitsu-t annyira megragadta, hogy pártfogásába vette őket. A no-ban zene, beszéd és kórus egyaránt van. A színész álarcos. A no maszkok típusokat jelenítenek meg. Az álarchoz paróka is csatlakozik, míg az áll kilátszik alóla. 

Az egyik népszerű no történetben Ono no Kamacsi költőnőről mesélnek, aki a legenda szerint csodálatosan szép nő volt, sok kérővel. Egyik kérőjének oda is ígérte magát, ha száz éjszakán át a küszöbén alszik. A kérő azonban a 99. éjszakán megfagyott. Komacsi idős korában azzal bűnhődött, hogy csúnyán, bomlott hajjal járta a város utcáit. 

A No szüneteiben játszották a vidám Kjogen darabokat, a tenyeres-talpas történeteket. Az Édes méreg nevezetű arról szól például, hogy amikor az apát kispapjai torkosságból megeszik az apát féltve őrzött süteményeit, akkor egy történetet eszelnek ki, mely szerint szégyenükben ették meg a süteményt, amiről az apát azt állította, hogy halálos méreg. Így akarták halállal büntetni magukat, amiért állítólag a macska eltörte az apát kedvenc teáscsészéjét. Hazánkban jelenleg Debrecenben játszik No-színház – japánok adják elő, magyarul. 

A Kabuki a XVII. században született és a városi polgárság látványos drámája volt. Itt már igazi szereplők és nem típusok jelennek meg. A világ színházai számos dolgot köszönhetnek a kabukinak, mint például a forgószínpadot, a süllyesztőt, vagy a nézőtérre vezető hidat, a virág utat. Ezek a darabok érthetőbbek voltak az elvont no daraboknál. Az előadások akár három napig is tarthattak, családi programot jelentettek. A kabuki színházakban a széksorokat az ABC betűi jelölik és ó nyelven adják elő, ezért napjainkban fülhallgatón át biztosított tolmácsolással hallgatják a japánok is. A színészek csodálat tárgyai voltak, képeket készítettek róluk, melyeket rajongóik gyűjtöttek. Ezek a képek abban az időben ukijo-e stílusban készítették. 

Az ukijo-e (浮世絵) egy, a 17. és 19. század között felvirágzó japán művészeti stílus. Mesterei fametszeteket és festményeket készítettek különböző témákban, megörökítve a női szépséget; a kabuki színészeket és szumó birkózókat; történelmi eseményeket, illetve regéket; tájképeket, különböző helyszíneket; az állat- és növényvilágot; az erotikát. Az ukijo-e kifejezés önmagában azt jelenti: ”a lebegő világ képei”. Az egyik ilyen híres képsorozat a Fuji 53 képe, melyből igen ismert „A nagy hullám” címet viselő. 

A színészek feltűnő arcfestéseit tárgyakra is megfestették, például ruhára, vagy ütőkre. Az előadónő kabátját Happi-nak hívják, hátulján a japán arcfestés a Kumadori egy tipikus mintája. 

A szép hölgyeket ábrázoló festményeket bijin-ga-nak nevezték, ez különösen jellemző téma volt az ukijo-e stílusban. Utamaro különösen híres volt ilyen képeiről. A Holdkisasszony (Őszi hold fürdés után) is tőle származik. Festményei gondos aprólékos ábrázolással készültek. 

A bábszínház, a Bunraku sajátos technikát igényel. A néha másfél méter magas bábok mozgatásához három ember kell. Egy mozgatja a lábakat, egy az egyik kezet, egy másik pedig az egyik kezet és a fejet. Utóbbi feje látszik, a másik két személy fekete csuklyát visel, mivel a bábok mozgatói is a színpadon vannak játék közben. Ez a sok személy azért kell, mert a bábok aprólékosan, minden apró porcikájukban (kisujjperc, szempilla stb.) mozgathatók és 12 kg-ot nyomnak. 

A bábszínház és a bábok története már átvezetésül szolgált a következő programponthoz. Mohácsi Szilvia Tóth-Vásárhelyi Rékával beszélgetett a Kokeshi babákról. 

Réka a kokeshi babák magyar művésze, kreatívan ötvözi a hagyományos japán kultúrát saját ötleteivel. A történet egy ártatlan mesekönyvvel indult. Réka 2009-ben GYES-en volt a kislányával és írt neki egy mesét Szakuráról, a japán fababáról (kokeshi baba). Az angol és magyar nyelven írt, a szerző által gyönyörűen illusztrált könyvet a Napkút kiadó jelentette meg „A csodálatos fababa meséje” címmel. Elsőként a rajzok, majd a könyv született meg. Az olvasók pedig keresni kezdték a babát. Ezért kezdte meg Réka 2011-ben a babák készítését, még autodidakta módon. Mára már több mint 6500 egyedi baba került ki a keze alól. 

 

Sok-sok kutatás után az a lehetőség is megadatott számára, hogy kint is tanulmányozza a készítést. A japán kultúra gyermekkora óta vonzotta. 2002-ben elnyert egy japán ösztöndíjat, melynek révén japán faszobrászatot is tanulhatott kint. Ez a későbbiekben némi alapot jelentett, de sok dolognak kellett utána járnia önállóan. 

A kokeshi babákat az EDO korszakban Japán északi, Tohoku régiójában készítették a földművesek a téli időszakban. A helyi hőforrásokkal tápált gyógyfürdőkben árulták szuvenírként a fürdővendégek és gyermekik számára. A hengeres testű, gömb fejjel készített babákat lehetett masszírozáshoz is használni, de kézreálló méretük miatt a gyermekek kedvencei is lettek. Hamarosan spirituális háttér is rakódott rájuk: a masszírozás révén gyógyultak a vendégek, s a hatást kezdték a babáknak tulajdonítani. Azt is tartották róluk, hogy a gyermekek szellemét őrzik. A gyermek lelke ugyanis csak felnőttként egyesül a testével. Addig vigyázni kell rá, mert kívül van. Ha elragadja valami, meghal a gyermek. Amikor egyesül a test a lélekkel, a fababára már nincs szükség, hát elégetik, megköszönve neki a gyermek megőrzését. 

A jelenleg készült babáknak két fő csoportja van. A Dento a hagyományos módon, a tradicionális 10 család által készített babák neve. Ezekben a családokban a tudomány apáról fiúra száll, nincs újítás, minden régi módon készül és csak ezek a családok készíthetik. A kreatív módon, mások által is készíthető fababák csoportját az 1960-as évek óta készített Singata vagy Sosaku (szoszeki) jelenti. Ezekben egyedi megoldások, újítások alkalmazhatók. A babák alakja is különbözhet már ezeknél a tradicionálistól. 

Az igazi variációs lehetőséget pedig a festés jelenti. A mesekönyv idei új kiadása kapcsán, (melynek jelen esemény tulajdonképpen a könyvbemutatója is volt) Réka elkészítette az abban szereplő babát is, ezt a hallgatóság most meg is csodálhatta már a kezében, majd később a dedikációk alatt. Réka babáinak nagyrésze a japán kultúrát igyekszik visszaadni, de készített már nemzetközi kreatív babákat is. 

A baba készítése az ötlettel indul. Néha a gondolat, máskor a fa indítja az ötletet. Réka mindenről kokeshi babára gondol, őt minden, amit lát újabb babára inspirálja, legyen az zsebkendő, kő, olló stb. Az ötletet követi a fa kiválasztása, esztergálása és faragása. A legtöbb babakészítő nem maga esztergál, mert az a munka megterheli a kezet és így a festés minőségét rontja. Réka számára is más, Czeglédi Zoltán esztergálja a babákat. Esztergálás után a művész még faragja, égeti, festi, lakkozza a babákat. A babák készülhetnek akár egy darab fából, de legtöbbször több alapanyaguk és darabjuk van. A haj, a nyak és az arc, valamint a ruha általában a három rész. Az összerakást és lakkozást sem Réka végzi, ebben Borsányi Béla van segítségére. 

Réka 2016-ban elnyerte Shiroishiben, egyetlen külföldi résztvevőként, a japán gazdasági, kereskedelmi és iparügyi miniszter díját a Sosaku Kokeshi Versenyen. Ő az első női babakészítő, aki külföldiként nyert ebben a mezőnyben. A zsűri 1000 babából válogatta ki a legjobbakat. Réka „Öltöztetős kokeshi szekrénnyel” című alkotása mindenkit lenyűgözött. 

A győzelem legnagyobb eredménye azonban az volt, hogy az idős japán szoszeki babakészítő mesternő, Aoki Ryoka elhívta magához és megmutatta neki saját műhelyét. Ryoka volt japánban az első nő, aki szoszeki babákat készített, országszerte hatalmas tiszteletnek örvend. A most 87 éves mesternő gyárában ma 30 nőt foglalkoztat. Amikor autóbalesetben komolyan megsérült és fel kellett hagynia a babakészítéssel, értesítette Rékát, hogy jöjjön el, vigye el a megkezdett babákat és fejezze be őket. Réka számára ez hihetetlen megtiszteltetés, egyben sokkoló feladat volt. A hazahozott 100 kg babával fél évig nem mert foglalkozni. Addig érlelődött benne a feladat. Most már ezek közül is több elkészült. A kiállításon bemutatott babái egy része is ebből az anyagból származik, mint például a No színház férfialakjának a teste. 

A kabuki baba is felesben készült általuk. 

Ryokával folyamatos kapcsolatban és barátságban van azóta is, sok biztatást kapott tőle a feladathoz. A kiállítás anyagához egyébként sok kutatásra volt szüksége: miként lehet a japán színházat művészien, mégis leegyszerűsítve megjeleníteni. 

A kezében tartott, a mesekönyv hősnőjét ábrázoló kokeshi cseresznyevirág baba, azaz Sakura (szakura). Ruhája rózsaszín, pirossal. Japánban mindennek jelentése van, természetesen a kimonók színének is. Az egyes évszakokhoz különböző színű kimonók illeszkednek. Magára valamit adó japán nő nem vesz fel nem megfelelő színű kimonót. A minták és színek az ünnepkörök köré rendeződnek, erre is oda kell figyelni. 

A beszélgetést követően Turnai Tímea közös fényképre hívta a megjelent alkotókat, szponzorokat, előadókat. 

A fotózás után Dr. Vihar Judit beszélt kicsit a Nobu étterem séfje által a helyszínen készített szusikról, tágabban a japán ételkészítés művészetéről. 

Mert Japánban minden, még az ételkészítés is művészetté válik. Az ételnek nem csupán ízletesnek, de szemet és lelket gyönyörködtetőnek is kell lennie. A japánok a szemükkel is esznek. A séf már 3-4 órával előbb elkezdi a felkészülést. Megfürdik, meditál, ráhangolódik az előtte álló feladatra: örömet okozni az étel elfogyasztóinak. 

A japán ételeknek szimbolikus jelentésük is van. A jégcsapretek azon túl, hogy elmaradhatatlan része az ételeknek, mivel jó a gyomornak, jelképezi a családi kapcsolatokat mélyre nyúló gyökerei révén. 

A délutáni ételbemutatón a japán konyha a dél-amerikai ízvilággal ötvöződött, mivel a halas és a shiitake gombás változaton túl avokádós is készült a Makikból, azaz tekercsekből. 

Frappánsan a szokásos Nori (algalap) nem a tekercs köré, hanem belsejébe került, így lett kifordított tekercs. Az algalap egyébként önmagában is rágcsálható, Japánban nagyon szeretik a gyerekek. Úgy eszik, mint az édességet. 

Ízfokozónak ecetes-cukros-sós marinádozáson átesett gyömbér, illetve vasabi (japán vizitorma) szolgált. A tálak elkészülte után a résztvevők meg is kóstolhatták a Nobu séfjének remekeit csinos átlátszó műanyag tálakról, hagyományos fapálcákkal. 

Egy szem sem maradt belőlük. 

Akinek pedig még volt kedve és ideje, beszélgethetett az előadókkal, vásárolhatott kokeshi babát, dedikáltathatta a mesekönyvet és végigjárhatta a Kulisszatitkok kiállítást, megcsodálva a remek díszletmaketteket, plakátokat, jelmezeket, bábokat, fejdíszeket, ékszereket, kiegészítőket stb. 

A kiállítás a Vigadóban még a hónap végéig (július 29.) megtekinthető.