Ország Lili – Árny a kövön – életmű kiállítás - Magyar Nemzeti Galéria 2016. december 17 – 2017. március 26.

Előre bocsátom, hogy nem vagyok sem művészettörténész, sem Ország Lili festészetének ismerője. Életemben először láttam képeket tőle, melyek többsége nem is tetszett, vagy ragadott meg különösebben. A kiállítás azonban mély hatást gyakorolt rám. Mindaz, amit megtudtam Ország Liliről úgy képei, mint levelezése, önvallomásai, vagy a képeihez és korszakaihoz készített művészettörténeti összefoglalók és életrajza révén. A kiállítás végére összeállt bennem egy szubjektív Ország Lili kép. Számomra katarzishoz vezető utazás volt. Erre invitálom most az olvasót. Sajnos csak szavakkal, mert fotózni tilos volt.

Néhány jó kép látható viszont az Index oldalán, illetve a cikk végén felsorolt honlapokon.

A kiállítás bejáratánál Ország Lili egész falat kitöltő fekete-fehér portré fotója fogad. Szép nő. Félhosszú, sötét hajjal keretezett fehér arc. Kleopátra módra kihúzott szemek. Távolba néző, szomorú tekintet. Magány. Távolság. Horoszkópja is ezt mutatja jobb kéz felől, ott a falon: 1926. augusztus 8-án délután 5 óra, Ungvár.

Érett, határozott nő, de végtelenül magányos. Erről vall a belépőt fogadó két első kép is. Kislányt ábrázolnak téglafal előtt. Saját vallomása szerint már gyermekkora is magányos volt: szülei helyett Frauline foglalkozott vele. Életrajzából megtudom, hogy 1944-ben a zsidó kitelepítések során anyjával és testvérével az ungvári téglagyárban lévő gyűjtőtelepre vitték. A deportálástól az apja által szerzett menlevél és később hamis papírok révén menekült csak meg. Az átéltek hatására a rettegés, a szorongás és a magány zárta börtönébe. Személyisége zárt, alkalmazkodásra képtelenné vált.

Erről nem pusztán a korai évek képei, de egy levél is tanúskodik. Bálint Endre írta 1956. július 12-én, hogy Lili írását megmutatta egy grafológusnak, amire a következő jellemzés érkezett:

„Sötét hajlamú nő, harminc körüli. Van benne valami félelem, amit nem lát maga sem tisztán, hogy mi vagy ki felé irányul. Fél a fizikai szenvedésektől, ami determinálja sex vonalon is. Hideg és ritkán tud oldódni. Valószínűleg művészettel foglalkozik, de van benne valami görcsösség, vonzódás a sötét színekhez, ha éppen festő az illető nő. Mintha összerakná valamiféle rejtett rend szerint a dolgokat, amit az emberek nem nagyon fognak megérteni, de ezzel nem törődik. Rendkívül ideges, de önfegyelemmel rendelkezik. Van gyakorlati érzéke is és számolni tudás az idejével. Amit, vagy akit szeret, ahhoz hű marad. Általában etikus lény, aki semmiképpen nem szolgáltatna ki senkit másoknak. Alapjában véve egyszerű ember, de egyszerűsége mögött belső megdolgozottság van. Vannak okkult erők benne, lehet, hogy rejtetten, de lehet, hogy tud róluk. Valami józan egocentrikusság jellemzi, ami nem sért másokat, de a maga életét nem hagyja megzavartatni. Gyerekes vonások jellemzik és zavart, ha emberek között van. Érzéseiben a halál, különös nyomatékkal van jelen, mintha izgatná ez a probléma. Lehet, hogy volt egy gyereke, aki meghalt, vagy fél attól, hogyha lenne; ez bekövetkezne. Valakit mindenesetre félt, aki közel van hozzá. Nem kimondottan intellektuel a szó hétköznapi jelentése szerint, de mégis értelmesen szelektál a számára fontos, vagy nem fontos dolgok között. Mégis inkább az intuíciója szerint cselekszik, akár az emberek megválogatását, vagy a neki tetsző dolgok fölött dönt. Elég jó emberismerő s így általában nem csalódik a barátaiban és barátnőiben. Olyan valaki, aki fejlődni akar abban, amit csinál. Az életet nem látja értelmetlenül átélt időnek, hanem célja van vele. Alapjában véve szerencsés embernek lehet nevezni, mert nincsenek döntő ki nem éltségek, ami annyi embert tesz elégedetlenné és szerencsétlenné. Valami furcsa hisztérikusság azért van, de nem engedi nagyon kibontakozni, mert le tudja mérni a hatását.”

Bálint Endre, Ország Lili jó barátja erre még hozzáfűzi a levélben: „Én azt hiszem Lilikém, hogy elég pontos grafológia ez, persze, amilyet egyáltalán valaki, aki könyvből tanulta, mint ez az ismerősöm, elsajátíthatott.”

A kiállítás képeit nézve és mellettük Ország Lili vallomásait olvasva igazat adtam magamban a grafológusnak és Bálint Endrének. A félelem, a magány, a sötét színek, de mindezen közben a töretlen útkeresés és megújulás, a belsőt tükröző képi világ és valami stabilitás is jelen vannak.

Barátja kevés volt, bár mint maga is elismerte, sokan szerették. Ő azonban keveseket fogadott bizalmába, akiket azonban megszeretett, azokban feltétel nélkül bízott. Egy fekete falú beugróban kiállított levelek tanulsága szerint ezen kevesek közé tartozott Róbert (Rosenberg) Miklós, aki először tanította őt rajzolni, s akivel később minden tervét megosztotta egész életen át tartó levelezésük során.

Bálint Endre volt fogadott mestere, akivel kölcsönösen hatást gyakoroltak egymásra.

Pilinszky Jánossal is nagyon közeli kapcsolatban állt világuk, világlátásuk hasonlósága miatt. Pilinszky nyitotta meg egyik kiállítását, cikket írt művészetéről, neki dedikálta az Élet és Irodalom 1972. október 28-i számában megjelent  „Így teltek napjaink” című művét, sőt több képének is ő adott címet. Temetésén a búcsúbeszédet is ő mondta el.

Rácz István, a XX. századi műgyűjtés egyik legjelentősebb képviselője volt Ország Lili első gyűjtője, Kolozsváry Ernő – a kiállítás kurátorának édesatyja, Győr első szabadon választott polgármestere – pedig legjobb barátja, legnagyobb gyűjtője volt.

A kiállítás Ország Lili művészetét korszakokra bontva tárja a látogatók elé. Fehérre festett falakon, tágas térben a képek. A kapcsolódó témák beugróinak fala ezzel szemben fekete vagy vörös.

A Korai évek az 1952-1954 közötti időszakot öleli fel. Ország Lili az ötvenes évek nyomasztó légkörében keresi saját útját és lel rá végül a falra, mint festészete alapelemére. Képeit ekkoriban a halál és az elmúlás asszociációi hatották át. Első – általa – katalógusszámot kapott képe a „Magtár”, melyben saját bevallása szerint is a magot őrző lélek jelenik meg. A mag, mely már a Bibliában is az élet és az újjászületés, illetve a meghalás szimbóluma volt. A szintén 1952-ben festett „Kóró” talán önvallomás: szúrós és magányos.

Ebben az időszakban képeit a sárga és a zöld tompa árnyalatai uralják. Minden olyan színtelen és fénytelen. Tájak, kövek, sírok. A magány kézzelfogható. Valahogy minden olyan statikus, életnélküli még akkor is, ha van ember a képeken. Ahogy önmaga is bevallotta: „sosem rajzoltam az embert cselekvő aktivitásban, hanem mint kiszolgáltatott lényt: személytelenül, védtelenül, szemlélődve, álmodón, magányosan”. Ezzel szemben például a cipőkről festett képei szinte mozgékonyan, élettel telin hatnak. Még akkor is, ha a Dunába lőtt zsidókat juttatják eszembe. De ezek a képek már a következő korszakban születtek.

Még ugyanezen térben jelenik meg ugyanis az 1955-1957 közötti időszakot felölelő Ortodox szürrealizmus időszaka. Az addig tágas ábrázolás szűkül, behatárolódik és egyértelműen fő motívummá válik a fal. A fal, amely titkot, félelmet, szorongást fejez ki. Ország Lili a benne élő falakat jelenítette meg képein, önmagát akarta velük kifejezni. Magyarországon talán ő volt az egyetlen, aki a klasszikus szürrealizmust képviselte, ezen korszakával.

A kiállításon egy külön piros falú beugróban a rá nagy hatást gyakorló szürrealista festők is megjelennek. Paul Delvauxtól a Táj lámpásokkal, valamint Giorgio de Chiricotól Az indulás rejtelme című képek bár szürreálisak, de mégis élettel teliek. Vidámság, humor van bennük. Ezzel szemben Toyen Álom című képe meglehetősen nyomasztóan hat. Toyen cseh festőnő volt az, aki a szürrealisták közül legközelebb állt talán Ország Lilihez.

A szürrealista korszakban képei színesebbek és élénkebbek mint a megelőzőben. Megjelenik például a kék. Mindazonáltal itt is átüt a magány. Az 1955-ben festett Fátyolos nő képen felszabadultság, mozgás, dinamizmus van, de a nő háttal áll, szemben a fallal. Ahogyan a kiállításon lejátszott rövid riportból megtudtam, Ország Lili mindig magányosan festett és képét sosem láthatták addig, míg véglegesen el nem készült. Ha látogatót fogadott, a még készülő képet a falnak fordította. Számára olyan volt a festés, mint egy ima. Szégyellte volna, ha valaki festeni látja.

 A fehér falból kiemelkedő vöröstéglás falra két jelentős, 1956-ban festett kép került. A Nő fátyollal (Nő fal előtt) és a Fekete ruhás nő. Az egyiknek fátyol takarja arcát, a másik pedig mintha maga is csupán árnyék, az árnyékvilág lakója volna. Mindkét képen az egyetlen alak egy nő, aki utat keres a labirintusban, ahogyan majd Ország Lili is élete utolsó korszakában (vagy talán egész életében).

A Fekete ruhás nő képről írja, hogy saját lelki önarcképe, önmaga Panaszfala. Reménytelen keresés is lehetne a címe. Szintén vallomásaiból tudjuk, hogy számára a festés ritkán okozott örömet, mi több „reszketek attól a gondolattól, hogy megrekedek, hogy nem tudok továbblépni, hogy mi lesz, ha nem tudok festeni, mert egyre nehezebb festői problémákat állítok magam elé”.

A korszak képein azonban számomra a groteszk is átvillan. Az 1956-ban festett Akasztott nő, melyet Rácz István levelének tanulsága szerint 1956. október 23-án délelőtt fejezett be, kissé örkényien hat. Rózsaszín női ruha lóg egy végtelenbe futó vasúti sínpár felett kifeszített villanyvezetéken. Nincs benne ember, csak  a ruha. Rózsaszín ruha a végtelenül fekete csillagos ég háttere előtt. Libeg. Már-már groteszk. Pedig Lili önvallomása szerint a borzalmak előszele ütötte meg és azt festette bele a képbe.

Párban mellette ugyanazon a vöröstéglás falon az 1955-ben festett Szorongás, ami első pillanatra egy középkori madonnaképet idéz. Jobban megszemlélve azonban szinte ijesztő a nő lábainál álló hatalmas szürke patkány, a börtönszerű téglafal apró ablaka, a nő fekete ruhája és fehér fátyollal letakart arca. Bár van benne valami nyomasztó, számomra azonban a szorongást oldja a kis ablak által képviselt fény és levegő. Vélhetően erről a képről szól Bálint Endre már idézett, 1956. július 12-i, Ország Lilihez intézett levelében a vers, melyről azt írja, hogy kimásolta a „Szabad művészet” utolsó számából. Íme.

„Egy képről.

Egy fátyolos nő ül a padkán / Fekete falak között némán

Lábát rágcsálja egy patkány / Kezét mereven tartja és bénán

Fehér fátyol takarja fejét / Az ablakon túl atomgejzír

Nem találja sehol sem helyét / Festője és esti órákon felsír

Hogy hol a fenébe a Mester / Ki helyettem festene képet

Lenne itt szemmel és testtel / Amellyel annyiszor félrelépett

S mivel nem jő kit vár: jött a rontás / Maszatolás a fekete képen

És annyi elizélt montázs / Akiket kivágott az elmúlt héten.

És végül nem maradt más hátra / Fogni a batyut és menni már

Mátrába, hol több a festő, mint a Mátra / Hol a Mester levele vár…

Melyben írja aztat, hogy bele fáj / Meg hogy egész nap grafikázik

S ahol él az fura táj / vagy megsül vagy bőrig ázik stb. stb.”

A képhez egyébként egy montázs is kapcsolható, mely egy fekete falú beugró részben függ, több más Ország Lili által készített montázzsal egyetemben. A montázsok, melyeket az ötvenes évek közepétől egészen haláláig készített, közel álltak szívéhez, de nem önálló műként, hanem pusztán képeihez készülő tanulmányként tekintett rájuk. Életében nem is engedte kiállítani őket, bár célja ezekkel is a belső tartalom kifejezése volt.

A következő tágasabb tér falán függ néhány kép, mintegy átmenetként két korszak között. Még a szürrealizmust képviselik, de teljesen eltűnik már róluk a perspektíva, a motívumok síkban jelennek meg, mint a következő korszak képein, melyek ezt a teret uralják. Feltűnő ezeken az átmeneti képeken, hogy az alakok úgynevezett hold-portrék. Fejük a hold felszínéhez hasonló. Egyik jelentős kép ezek közül az 1957-ben festett Mementó, melyhez Pilinszkynek az alábbi verse (Ravensbrucki-passió) kapcsolható:

„Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog / rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van, / a pórusait látni,
mindene olyan óriás, / mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadt.”

A következő az 1958-1959 közötti Ikonos korszak, mely bulgáriai és oroszországi utazásainak hatását tükrözi. Ekkor találkozott a szláv ikonokkal, a vallás misztikumával. Ezen időszak képei kicsit meditációs képeknek is tekinthetők. Egyfajta menekülés a borzalmak elől egy másik világba. Ez egy viszonylag színesebb, de egyre kevésbé figuratív korszak. Megjelenik, és innentől jellemzi művészetét az absztrakt, az elvont. Itt azért még néhol egy-egy krisztus, vagy kereszt felismerhető. A színekben a barna a domináns elem.

Kiegészítésként kortársak képei és ikonok is függnek egy vörös falon.

1960-1965 közötti Városkép korszakban  a misztikumot felváltja a mítosz. Mitikus romok, mitikus falak. Vágya volt megfesteni a romokat, ahogy ránk maradtak és felderíteni azt, amik voltak. Színei felveszik a pusztuló városok monokróm arculatát. Főképp szépia és barna fehérrel. Kivétel az 1960-ban készült két Aranyváros kép, vagy az 1965-ben festett Vörös város. Ezek színesek.

A képeken már semmi nonfiguratív elem nem jelenik meg, viszont innentől kezdve a látványelemek folytonosan kitöltik a teret.

Az 1966-1969 közötti Írásos korszak képein írni kezd a falakra, pergő vakolatokra. Hol héber, hol latin, hol perzsa, hol kopt írással. Ezen időszakban megmozdultak a képek. Mozgalmasak és újra élénkebbek, színesebbek. Domináns a barna, de a fekete, a vörös és a kék is megjelenik. Merész kísérletezés süt a képekből.

Az 1970-1973 közötti Útkeresés során születnek a Madonna-képek és a Pompeji-sorozat. Új technikákkal is kísérletezik: lazúrozás, kaparás. Feltűnik már a nyomtatott áramkör is – mely majd következő időszakában uralkodik el teljes mértékben -, mint a kommunikáció szimbóluma.

A Múltba nyíló kapuk dolgozik ezzel a motívummal, formája pedig már a következő korszak előszeleként a labirintus, ami szintén a modern civilizáció jelképe. A megjelenő kapu a fal része, ami azonban már nem csak elválaszt, de össze is köt.

Ebben az időszakban nagy hatást gyakorolt rá az ádámosi unitárius templom festett famennyezete. Számos képe kazettás mennyezet stílusában tagolt. Ilyen például az Ikonfal I-II és a Pompeji III. Ebben az időszakban jelenik meg képein valami erős rendezettség, mely a labirintus korszakot teljesen áthatja majd.

Egy apró, fekete falú beugróban hatalmas teljes alakos kép az utazó Ország Liliről. Szeretett utazni, de a szocialista Magyarországról ez meglehetősen nehéz és bürokratikus folyamat volt. Egyedi utazásaihoz meghívó levél volt szükséges külföldön élő barátaitól, vagy maradtak a társasutak, a maguk feszített tempójával. Utazásai alkalmával számtalan vázlatot készített, melyeket későbbi festményeihez utasításokkal is ellátott. A kiállított vázlatkönyvek még zenehallgatási javaslatokat is tartalmaznak. Mellettük barátainak írt képeslapok és naptármásolatok is találhatók utazási bejegyzésekkel. Utazásai inspirációt jelentettek a további munkához, de egyben le is zártak egy már megfestett korszakot.

Élete utolsó, 1974-1978 közötti időszaka a Labirintus korszak. Kiérlelt, érett képek. Megállapodott stílus. A kivételesen a képeknek fekete hátteret adó és labirintust képező falak közé lépve Pilinszky sorai fogadnak: „Lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.”

Belépve rend és rendezettség fogad. És színek. Barna, kék, fekete, fehér és néhol vörös. Az alap a nyomtatot áramkör, mint a modern kor és kommunikáció jelképe. De ott vannak az antik szobrok, boltívek, kapuk és a korábbi korszakból már ismert írásjelek. Antik és modern. Múlt és jelen. Halott és élő. Nyugodt és mozgalmas. Együtt, egységben. Mégis áthatva a már oly jól ismert magánnyal és szomorúsággal. Önmaga így vall erről: „Mindig is vonzott a labirintus regénye, ez az emberiség egyik legősibb meséje. A ma és a múlt egyformán benne van a labirintusban, úgy érzem, hogy az életem, mindenki élete hasonlít a labirintus folyosóihoz, amit végig kell járnunk, mindig falakba, kapukba ütközve, tovább haladva, a mélyben lévő titkok felé… Az én labirintusom kövekből épül föl és városokból. A falakon sok minden más mellett megtalálom a labirintus XX. századi jelképét, a nyomtatott áramkör rajzát. Ez századunk emblémája is lehetne.” 

Ebben az időszakban sok vázlatot készített képeihez, jegyzeteiben pedig a festés közben hallgatott zenére is tett utalásokat. A kiállítás ezen termében halk zene szól, mintegy aláfestésül: Schubert G-Dúr vonósnégyesének(No. 15.) második tétele. S néha a zenei aláfestéssel kísérve megszólal Alföldi Róbert tolmácsolásában Pilinszky János Apokrifje.

„Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem.” A szavak hirtelen megpendítenek valamit a lelkemben. Egy emlék tör föl saját labirintusom mélyéből. Huszon öt éve adtuk elő ezt a versműsorunkban. És most felidéz mindent, amit akkor jelentett, és akikhez kötődött. Számomra itt érkezett el a katarzis. Képek … vers … emlék. Szépség és fájdalom. Ültem és hallgattam.

Aztán újra végigjártam az egész kiállítást. Már Ország Lili lelkébe és a sajátomba is kicsit bepillantva hagytam hatni magamra a képeket. Ha ezek jelentős részéhez nem is, de Ország Lilihez, az emberhez mindenképp közelebb kerültem. És magamhoz is. Az ÉLET által adott feladathoz, melyet Bródy János a Kőműves Kelemen rockballadában így fogalmaz meg:

Alkotni születtünk erre a földre / S nem csak megélni szép napokat

Várakat emelni a hegytetőkre / Széles folyókra nagy hidakat

Alkotni születtünk erre a földre / Meghódítani a természetet

Járható utakat hegyeken völgyeken / Gazdaggá tenni az életet

Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik / Amit rakunk éjjel, hajnalra leomlik

Átkozott vidék ez, átkozott e táj / Dolgozunk egész nap, s mind hiába már

Az alkotás teszi az embert emberré / Nem vagyunk mulandó tavaszvirág

A mű amit teremtő akarat létrehoz / Istenné emeli az ember fiát

Nézzetek széjjel a földön testvérek / Láthattok megannyi világ csodát

Alkotni születtünk erre a földre / Munkával épül egy szép új világ

Amit rakunk nappal, éjjelre leomlik / Amit rakunk éjjel, hajnalra leomlik

Átkozott vidék ez, átkozott e táj / Dolgozunk egész nap, s mind hiába már

Már ismét a labirintusban, egy apró kukucskáló lukon benézve dupla szárnyasoltár. S ekkor felhangzik: 

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.” 

Az egyik középső táblája mintha romokat formázna (Labirintus – Kapuban ülő figura), a másiké hatalmas toronyház (Labirintus XXIX – Katedrális kapuja). Mindkettőnek oldalán a szárnyakon a nyomtatott áramkör, mint írás.

 „Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserü léptekért. … Visszafogad az ősi rend.”

A vers iszonyú nyomatékot ad a Labirintus időszak összes képének. És számomra kifejezte Lili hiányát is Pilinszky számára – bár tudom, hogy a vers jóval Ország Lili halála előtt született, egészen más témában.

A kijárat előtt Ország Lili vallomása búcsúztat:

„Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni… Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek.”

Igen. Alkotni születtünk akkor is, ha ez kínnal, megpróbáltatással jár.

Aztán elment. Mikor megkapta a csodás műteremlakást, mikor révbe ért elragadta őt egy elhanyagolt miómái következtében végrehajtott sikeres műtét után a tüdőgyulladás. 52 évet élt.

Kilépek a hatalmas, vaskarikás kopogtatójú faragott fakapun.

Sötét folyosó. Vitrinben a nyomatként használt nyomtatott áramkörök táblái és a könyvek, melyekből montázsaihoz vágott képeket. Ezzel búcsúzom.

További hasznos linkek:

http://port.hu/adatlap/szemely/orszag-lili/person-19640

http://www.kieselbach.hu/muvesz/orszag-lili_851

http://viragjuditgaleria.hu/hu/muveszek/muveszek/O/orszag_lili/

http://mazsihisz.hu/index.php?scid=n217

http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti/orszag-l.html

http://artportal.hu/magazin/klasszikus/egy-nagy-eletmu-ujrafelfedezese-orszag-lili-modem

http://hu.euronews.com/2016/12/17/orszag-lili-magyar-nemzeti-galeria

http://magyarmuzeumok.hu/kiallitas/1492_maganmitologia_kepekbe_ontve

http://mng.hu/idoszaki_kiallitasok/arny-a-kovon-122727

http://www.cultissimo.hu/kiallitas/orszag-lili-galeriaban

http://asztali.lutheran.hu/programajanlo/arny-a-koevoen-2013-orszag-lili-muveszete

https://issuu.com/szepmuveszeti/docs/mped_fuzet_ol_issuu

http://artportal.hu/magazin/klasszikus/egy-nagy-eletmu-ujrafelfedezese-orszag-lili-modem