Enslaved – A modern rabszolgaság története

Három Magyarország lakosságnyi ember él rabszolgasorban napjainkban is, szerte a világon. Van, akit erőszakkal, van, akit hamis ígéretekkel és van, akit adósság fejében fogtak kötelező ingyenmunkára. És van, aki már ebbe született bele. A világon mindenütt tilos embereket rabszolgasorban tartani, mégis legalább 30.000.000 ember – gyerek, idős, nő és férfi – él így. Van, ahol 20 dollár adósság elég, hogy egy egész család hosszú generációkra rabszolgasorba kerüljön. Van, ahol egész falvak élnek így.

A Kogart Galériában hétfőtől április 30-ig látható kiállítás Lisa Kristine optikáján keresztül enged titkos bepillantást ezeknek az embereknek a mindennapjaiba. A hol fekete-fehér, hol színes portrék tragikus sorsokat mutatnak, de felvillantják a reményt is. Lisa ugyanis olyanokról is készített fotókat, akik már megmenekültek, kikerültek ebből a helyzetből. Mint annak a falunak a lakói, akik emberemlékezet óta éltek rabszolgasorban, de végül fellázadtak rabtartóik ellen, s bár kizsákmányolóik felégették házaikat, mégis elűzték őket. Azután civil aktivisták segítségével megszerezték a falu bányájának bányászati jogát. Ma is ugyanazt a nehéz fizikai munkát végzik a kőbányában, mint rabszolgaként, de már nem mások hasznára, hanem saját boldogulásuk érdekében.

Rabszolgák tartása hatalmas üzlet. Az ember eldobható, míg az általa megtermelt áru busás hasznot hoz. Ma a világon több milliárd dollárt termeltetnek rabszolgákkal. Lisa képei készültek kőfejtőben, téglagyárban, szövők és szexuális rabszolgák körében, aranybányában, halászok között, textilfestőkről, szénbányászról… Nepál, India, USA, Ghana… Ami ezeket az embereket összeköti, az a kegyetlen bánásmód, az egészségtelen munkakörülmények, betegségek, balesetek, erejüket meghaladó munka embertelen körülmények között. Mégis, a képekről méltóságot sugárzó arcok néznek vissza. Elcsigázott, fáradt, haragos vagy szomorú, de élő tekintetek. Legyen bár felnőtt férfi, idős asszony, vagy gyerek. Épp olyan emberek, mint te vagy én. Mégis jogfosztottak. 

Müller Péter keresi a választ Gondviselés című könyvében arra a kérdésre, amire most én is: honnan van a Gonosz. Ez a kegyetlenség? Hogy nem esik meg a szíve egy ártatlan gyermeken, hogy nálánál nehezebb terhet cipeltet vele, mint Nepálban a kőhordó, vagy Indiában a téglagyári munkás fiúkkal? Hogy nem könyörül a ráncos öregasszonyon és küldi még mindig utcára, hogy férfiakat vadásszon? Hogy van képe a nepáli fülkeétteremben szexuális perverzióknak kitenni nőket, lányokat, fiúkat a vendégek részéről annak érdekében, hogy azok többet egyenek, igyanak? S közben a kuncsaftra váró lány feje felett egy gyönyörű kertes ház képe a falon a „To get more of life, give more of yourself” (Hogy többet kapj az élettől, adj többet magadból) felirattal. Hogy képes gyerekeket koravénné, komor felnőtté tenni, mielőtt még felnőnének?

Nézem a képek címeit: Kőtörő, Teherhordó nők, Téglagyár, Bordélyházi munkás, Aranyzúzó, Sebek, Akna nyílás, Az arany ára, Kék kéz, Rakodó gyerek, Túlélő, Higany szennyezte vizek, Lány a tóparton, Fülke étterem… Az egyik címe, Valuta. Halat tart kezében egy fekete fiú. Egy másik a Téglaégető gyerekek. Itt két testvér öleli egymást guggolva. A fiú védelmezőn öleli húgát, aki arcát elrejtve bújik hozzá. Nincsenek még hat évesek sem. 

Kőhordó. Ezen egy testvérpár áll nekünk háttal, kéz a kézben. Két fiúcska. Fejükre erősített kötéllel tartanak hatalmas köveket a hátukhoz szorítva. Ezt cipelik sok száz méteren át a teherautóhoz. 

Téglahordók. Turbános férfi, arcán a téglagyár vörös pora. A téglaégetőben 50  C hőség, por és akár 18 darab egyenként 2-2 kg-os tégla a fejen. Ezzel séta a több száz méterre várakozó teherautóhoz. Napi 16-17 órán át. 

Családi portré egy másik kép címe, melyen három pár kéz látható. Mindegyik pár más színű, attól függően, hogy egész nap milyen színű mérgező textilfestő lében dolgozott könyékig. 

Aztán sok-sok portré kezükben gyertyát tartó emberekkel: van aki már szabad. Egész lénye sugározza. És van, aki még rabszolga. Ez a gyertya akar fényt vinni a világba arról a sötétségről, amiben tartják őt. Ez az utolsó reménye.

Nézek ki az ablakon. Egy óvoda szobáiba látni. Szabad, boldog gyerekek játszanak odabent, vagy épp uzsonnáznak. Meleg, biztonságos helyen vannak. Játszanak. Ahogyan minden gyereknek kellene ebben a korban. Visszafordulok. Egy koravén arc néz rám. Még gyereklány, sehol sem gömbölyödik. De az arca már egy megfáradt, érett és kiégett nőé. A szeme kifestve. Kitalálom, hogy mire kényszerítik.

Lisa célja, hogy ez ne lehessen így. Azért dolgozik, hogy ezekről a sorsokról hírt vigyen a világba és tettekre sarkallja az embereket. Képeinek és az ezekből készült könyveknek az eladási árából a rabszolgák felszabadítására juttat bizonyos százalékot. Honlapján fényképek is rendelhetők, ugyanezen céllal.