Életképek élőszóban

A Magyar Kultúra Napján Keleti Éva kalauzolt életmű-kiállításán a Műcsarnokban

Mozgékony, határozott, minden képről van egy története, tele van tervekkel. A 88 éves Keleti Éva fotóriporter, a hazai portréfotózás ikonikus alakja kalauzolt saját életmű kiállításán a Műcsarnokban.

Talán nincs is a hazai színházi világban olyan ember, akit ne fotózott volna aktív éveiben. 25 esztendő MTI tapasztalatszerzés után 15 évig dolgozott az Új Tükörnek. Ott volt, dokumentált minden jelentős eseményen. Képeiből egy egész kortörténet rajzolódik ki. Aztán 60 évesen, egy korábbi elhatározását követve 25 évre letette a fényképezőgépet. Azt hitte abbahagyta. Míg idén nyáron, a készülő életműkiállítása zárótermének képeihez ismét kamera mögé nem állt, kiegyezve még a korábban elutasított digitális technológiával is.

Családjából két meghatározó személyiségről emlékezik meg a kiállításon. Nagymamája unokahúga Miklós Judit költő kitanulva a fotográfiát, a korabeli magyar íróvilágot is fényképezte, 

míg nagybátyja, Kabos Endre háromszoros olimpiai kardvívó volt és 1944-ben tűnt el, amikor a Margithídon kelt át annak felrobbantásakor. Éva olyan akart lenni, mint ő.

A Veres Pálné utcai leánygimnáziumban érettségizett, ahol az osztálytermükből át lehetett látni Tolnay Klári ablakára. A függöny ki- vagy behúzott állapota árulta el számukra, vajon ott jár-e éppen Darvas Iván, a nagy szerelem, később a művésznő férje. A Klárikáról készült képhez fűződő történet szerint a kép előterében lévő asztalt a „bejáró” igen soká takarította a különféle lerakódásoktól a fotózás előtt, majd kristályokat szeretett volna elhelyezni rajta, vagy rózsát, mert az illik a művésznőhöz, de, mint mondotta rózsára nem telik, a kristályok árát megitták. Így maradtak a nippek.

Keleti Éva az életműkiállítás fő üzenetét így fogalmazta meg: láttatni, hogy a szeretet segít élhetőbbé tenni a világot. 

A képek között valóban nagyon egészen látványosan sok szól erről a tényről. A Kulka Jánost testvérével ábrázoló fotó kapcsán jegyezte meg Keleti Éva, hogy János Janinának köszönheti, hogy még él. 

És hallhattunk arról is, milyen kitartóan ápolja évek óta Falusi Mariann a sclerosis multiplexben szenvedő Lang Györgyit. A kép magáért beszélt.

Láthattunk megtört kapcsolatokat, mint a Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán párosé nem sokkal Zoltán halála előtt, 

vagy Ferenczi Krisztina és Tímár Béla nászútra készülését, majd egyéni életválság idején készült portréjukat. Béla súlyos betegségét már tudta, amikor bohócnak sminkelve állt a kamerák elé, jelezve, hogy szeretné, ha mindenki ilyen bohócként emlékezne rá. Kriszta pedig a szülés után nem tudott visszakerülni a számára világot jelentő színfalak közé. A képsorozat azért készült, hogy felhívja rá a figyelmet. Hiába. Oknyomozó riporterként halt meg néhány évvel ezelőtt hosszas betegség után.

Keleti Éva Latinovitson és Tímáron kívül számos más művészről is készített fotóriportot az életből való távozásuk előtt. 

A 2019 őszén hosszas szenvedés után elhunyt Marton Lászlóról, aki az erkélyajtónak támaszkodik, szimbolikusan jelezve súlyos betegsége végső kimenetelét; 

illetve a tragikus hirtelenséggel távozott Gesztesi Károlyról. 

Az ő képe előtt találtak vörös rózsát a halálát követően. Egy portrésorozattal tiszteleg Domján Edit emléke előtt, akiről már fiatalon köztudomású volt, hogy negyven éves korában önként akar véget vetni életének, mivel nem akar megöregedni. 

Részben ő motiválta Keleti Éva döntését a visszavonulásra 60 éves korában. 

Jávor Pál képén egy fess úriember mosolyog ránk, aki azonnal elbűvölte a fiatal fotóst, pedig a kép csupán pár héttel halála előtt készült és akkor már összetört, beteg ember volt – ha mások nem látták. 

Kézdy György a kórházban állt a kamerák elé, majd nem sokkal később egy kórterem ablakán át távozott az életből. 

Tímár Józsefről a színházi előadás előtt készült a kép, amikor más súlyos betegen két bőröndöt megemelve próbálta ki, vajon bírni fogja-e az estét. 

A képről volt valaki, aki makacsul nem hitte el, hogy nem az előadáson készült. Amikor lekérte a darabról az információkat, derült ki, hogy a szerep szerint egy bőröndöt visz Tímár, tehát a két bőröndös változat nyilvánvalóan valóban nem az előadáson készült.

Fülöp Viktorról a portré egy nappal az után készült, hogy az Operaház a Hattyúk tavában a herceget alakító művészt alkalmatlanság okára hivatkozva eltávolította állásából. Az ő szemei is mindent elárulnak. 

Keleti Éva többször hangsúlyozta a képekről beszélve, mennyire sok dolgot elárulnak a szemek, mint a lélek tükrei. Példának hozta Ruttkai Éva két portréját. Az egyik a már említett, ahol Latinovitscsal állnak tört szerelmük romjai felett, míg a másik két-három évvel korábban, a lángoló kapcsolat idején készült. Éva szemei beszédesek.

A kiállítás azonban nem a szenvedésről, hanem a szeretetről, szeretetkapcsolatokról és Keleti Évának az ábrázolt művészekhez fűződő barátságáról, szeretetéről szól, sok-sok boldog pillanatot is megjelenítve. 

Pongor Ildikó vérbeli táncos, aki a fáról leesni készülő lányát is szerepéből egy pillanatra sem kiesve tartja meg a fán.

Mácsai Pál és Vecsey Miklós párhuzamos karakteréről is hallhattunk. Mácsai már főiskolásként úgy definiálta magát, mint aki nem színész, nem rendező, hanem élete célja, hogy színháza legyen, saját csapattal. Megcsinálta. 

Az évtizedekkel fiatalabb Vecsei még úton van.

Láthatjuk még a kiállításon a Keleti Éva szerint legszebb magyar színésznőt, Béres Ilonát fiatalon és jelen korában. 

Utóbbi képen Halász Judittal és Tordai Terivel az Esős vasárnap emlékfotózásán.

Gálvölgyi János kedvenc bohócaiból mutatott be kettőt. 

Keleti Éva pedig a felnőtté vált, nagypapai szerepben tündöklő négyesiker Csordás fivérek három még élő tagjáról készített fotóriportot.

 

Megtudhattuk azt is, hogy a Táncdalfesztiválon a fénykép tanulsága szerint Koncz Zsuzsa nem kapott 20-s pontértéket, de ő ezt minden módon titkolni akarta és ezért kérte Keleti Évát – aki ennek minden módon ellenállt -, hogy vetesse le a képet.

Gobbi Hilda kis autójában, a kép előterében a Nemzeti Színházból frissen mentett iratok. A Nemzeti felrobbantása előtt kérte meg Gobbi Keleti Évát, segítsen neki autóval a telkére szállítani a máskülönben pusztulásra ítélt iratokat.

Törőcsik Mariról egy egész falrészlet regél, majd a nyári visszatéréskor is készült egy a nagybeteg művésznőről.

A régi rendszerben szokásos fél órás Szabad Nép felolvasást jeleníti meg a gőzölgő fürdőben készült kép.

De van négy párhuzamos művészportré is a friss nyári képek között, 

csakúgy mint egy kép a Heilig-Eszményi házaspárról, valamint Szatmári Lizáról és az őt „örökbe fogadó” Telekes Péterről.

Az Örkény Színház négy művésznője arra kapott meghívást, hogy a Keleti Évát megihlető Örkény egyperces főhősével, a paprikakoszorúval jelenítsenek meg bármit.

Az utolsó terem végén fut egy 16 perces werkfilm, illetve néhány fénykép is látható Keleti Éváról azon művészek társaságában, akiket fotózott. 

A kiállítás február 2-ig még látogatható. 

Keep Floyding - Live at Aquincum

Múlt pénteken egész délután a "We don't need no education..." zsongott a fülemben. Tán dudorásztam is. Aztán a hét elején az interneten kószálva szembe jött egy apró hír arról, hogy a Keep Floyding 20 éve dédelgetett álma válik valóra, amikor május 10-én a Live at Pompeii-t adja elő az aquincumi amfiteátrumban. Jegyet már nem lehetett kapni. Gondoltam, azért egy próbát megér, ha nem szakad majd az eső. Valamit csak lehet kívülről is hallani, ha már egyszer szabadtéri.

Egy pár cikkben utána olvastam a zenekarnak. Dicsérték, hogy - amint az céljuk is - nagyon valósághű hangzásban adják elő a Pink Floyd dalait. Így aztán a hét órás kezdést nem túl szigorúan véve olyan negyed nyolc felé megérkeztem a helyszínre. Az amfiteátrumban már sokan voltak, a zene még nem kezdődött el. A körülvevő sáncrendszerről ragyogóan be lehetett látni, a zenét pedig onnan élvezni. Sokan kuporogtak, ácsorogtak ott is. De milyen sokfélék. Az első beszélgetésben, amit elcsíptem, a nálam korosabb hölgy csalódásának adott hangot, hogy nem a Pink Floyd ad koncertet. Mert ő bizony azt hitte. Indul is haza. Ha így tett, kár volt. Ha nem is tökéletes a hasonlóság, de a fiúk-lányok valóban nagyon jó teljesítményt nyújtottak úgy zenei hangzást, mint éneket tekintve. De erről később. 

Sétáltam körbe a sáncon, míg a színpaddal szinte szembe nem kerültem. Itt sokan voltak. De itt sem fanatikus Pink Floyd rajongók. Volt, aki kicsit ismerte a zenéjüket, saját bevallása szerint, de olyan is, aki semmit nem hallott tőlük. Voltak gyerekek, akiket a szülők nem tudtak hová tenni, ezek azon ügyködtek, hogy felmásszanak az amfiteátrum egyik támpillérére - sikertelenül. Mellettem egy orosz anyuka volt, oroszul beszélő kisfiával. No, ő aztán csevegett rendesen. De gyerekből van, megértem. Kevésbé tudtam ilyen elnéző lenni azokkal, akik bár a koncertért jöttek, végig dumálták az egészet. Nem igazán értettem, hogy akkor miért vannak itt? Vajon egy koncertteremben is így viselkedtek volna? Igyekeztem felvenni a szemkontaktust, de nem értették mi a gondom. Így inkább a zenére koncentráltam. Az meg volt annyira jó, hogy sikerült is megfeledkezni a külvilágról. 

A nyolcvanas évek végén jártam gimibe. Akkor lettem A Fal rajongója. Más Floyd albumokat is meghallgattam, kedveltem is - The Final Cut, The Darks Side of the Moon, Animals, Atom Heart Mother, Wish You Were Here -, de A Fal, no azt kívülről, elölről és hátulról tudtam. A filmet is láttam persze, de a dupla album volt az igazi. Akkor még kazettán persze. Emlékszem, az NDK-ba utaztunk éjjel a vonattal, mindenki aludt, én feküdtem az ágyon, bámultam ki az ablakon és A Falat hallgattam. A Live at Pompeii filmet is megnéztem, de akkor, harminc évvel ezelőtt nem csigázott fel. Sőt, igazán nagyon nem tetszett. De most kíváncsi voltam a fiúkra, így eljöttem. Valami mocorgott bennem múlt pénteken, hát akkor biztos oka van, hogy ráleltem erre a programra. A koncert programja az 1972-es Live at Pompeii volt, valamint részletek a The Dark Side of the Moon és a The Wall lemezekről. 

Lehet, hogy erre a zenére is meg kell öregedni, de a Live at Pompeii így most nagyon tetszett. Ilyen távolságból jó volt a hangosítás, jó volt a zene. Eddig nem tűnt fel, hogy a Floyd zenéje mennyire pszichodelikus. Azt hiszem így mondják manapság. 

Nézegettem a közönséget. Előttem két srác ült, sörrel, néha rágyújtottak. Valaki a közelemben viccest is szívott. Ezek a srácok néhány profi résznél egymásra néztek és egész arcukon, testükön látszott, azt érzik, hogy azok ott a színpadon ezt most jól eltalálták, ez olyan mint az eredeti. Fiatalabbak voltak nálam legalább egy húszassal. De lehet, hogy huszonöttel. Volt egy fiatal lány az anyukájával, idősebb hölgy és még sokan, rengetegen. Ők belül, az amfiteátrumban, a falon. Kívül, a sáncon volt aki kutyával jött, volt aki gyerekkel, volt aki fecsegő barátnővel. Amikor már a The Dark Side-hoz másik helyet kerestem, a műértőbbek között, mert meguntam a pletyizést, két idősebb úr ült mellettem. Kb. egy tíz-húsz évvel lehettek idősebbek nálam. Ők talán a Live at Pompeii idejében voltak középiskolások. Na én akkor még csak születtem. Ültek, átjárta őket  a zene. Egyikük mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal csak a színpadra figyelt. A másik kicsit mozgott a zene ütemére. Vajon mi zajlott belül?

Mert bennem egyrészt emlékek, másrészt érzelmek. Van tíz-húsz éve, hogy nem hallgattam Pink Floydot. Más zenék jöttek, vagy semmiféle zenék. Most hallgattam és jött fel minden. Átjárt, bennem szólt. A zenével nem is volt baj, megvoltak a hangzások, a rezgés. Vicces volt, hogy ott a sáncon már abból lehetett tudni, hogy nem specialisták ácsorognak, hogy a koncert kezdetén a gongos részt hangolásnak vették. Szóval a zenei rész rendben volt. Az apró csalódás az éneknél következett be. Egyikük hangja nagyon nem passzolt - mélyebb volt a szükségesnél. De talán ennyi lehet az összes panaszom. 

Nem volt nálam fényképező, így csak okostelóval készítettem pár képet és vettem fel hangot. A képek nagyon nem sikerültek, a hangot ide nem tudom feltenni. Néhány kárpótlás tehát másoktól.

Valaki megosztotta, hogyan kezdődött. Más, hogy miként folytatódott. Meg itt.

Egy szám a mai koncertről Ilo Kubbist felvételében:

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=riGKGFNt1fg

A The Wall-ról a Comfortably numb elhangzott most is, meg a Müpa-ban 2014-ben.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=zzx8F4YQ9UQ

Money. Ezt is játszották ma:

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=-RxiZRlp6Oo

In memoriam Asha - egy kiselefánt hat éve

Asha, a közel hat éves elefántleány nincs többé közöttünk. 

Minden olyan hirtelen történt, hogy felfogni is nehéz. November végén két nap alatt végzett vele a herpeszvírus. Egy héttel korábban még találkoztunk vele, nem sejtvén, hogy utoljára. Amikor decemberben ismét az elefántoknál jártunk, már nem volt Angele és Arun társaságában. Assamnál sem találtam. Akkor olvastam a hírt, hogy Asha nem külföldi állatkertbe távozott, hanem az elefántok örök vadászmezejére. 

Asha különösen is a szívemhez nőtt, mivel az elmúlt hat év során gyakran találkoztunk. Egy évvel volt idősebb kislányomnál, aki minden állatkerti látogatást az elefántoknál kezdett. Láttuk őt télen és nyáron, szüleivel vagy egyedül, enni, fürdeni, játszani. Majd az elmúlt egy évben kistestvérével Arunnal együtt. Ezekből a filmekből és képekből következzen most egy válogatás Asha emlékére. 

Nyugodjék békében!

2013

2016

2017

2018

A teljes család - ahogy már sosem...